Írói identitás - mitől lesz író az író?

Mivel nem szeretnék itt úgy dobálózni a szavakkal, hogy az emberek fele nem érti, így rögtön egy fogalommal nyitnék. Identitás: én-azonosság, önmeghatározás bizonyos szerepeken értékrendszeren keresztül, mely a "teljes én" érzésével társul. A személyiségfejlődés, a szocializáció eredménye, és az emberi kölcsönhatások során jön létre. Tehát ez a definíció konkrétan az önmagunk definícióját írja le.

De persze az sem mindegy, hogy mit értünk író alatt. Van, aki már akkor is írónak érzi magát, amikor csak az asztalfióknak írogat, más még akkor sem, ha több ezer eladott könyvvel dicsekedhet.

Miért lehet ez? Mitől lesz az író író?

Kezdjük egy egyszerű példával. A kamaszkor. Az emberek többsége volt már serdülő, mások még csak most lesznek. A lényeg, hogy ezen az esetek többségében mindenki átesik. Ilyenkor formálódik a személyiségünk, kitaláljuk kik akarunk lenni, magunkba szívjuk a környezetünk jelzéseit, tudni akarjuk ők milyennek látnak minket, kipróbálunk sok mindent. Van itt ám sértődés, meg nagy egymásra borulás, csalódás és nagy meglepetés dögivel. Az út rögös és mire a kamasz érett felnőtté válik, rengeteg új tapasztalatot és tudást kell szereznie, hogy az identitása kialakulhasson. Valaki olyan szerencsés, hogy 17 évesen már egy fasza énképpel rendelkezik, más még 30-40 évesen is keresi önmagát. Sőt, az is megeshet, hogy bizonyos sorsfordító események hatására, vagy egyszerűen csak a kor előrehaladtával újra átélünk egy identitáskrízist és ismét fel kell építeni magunkat. Olykor a semmiből.

Az írói identitás is ilyen, csak kicsiben. A nagy identitás kis szelete. Amikor az ember valami újba vág, vagy egyszerűen munkába áll, ki kell alakítani az adott szerepkörre vonatkozó képet a fejében és azt, hogy ő miként kerül ebbe a képbe. Pályakezdőként ez nagyon nehéz, modelleket, mintákat, mentorokat keresünk, akiktől elleshetjük, miként viselkedjünk, hogyan kommunikáljunk bizonyos helyzetekben, mert egy szakma nemcsak a tananyag bemagolásáról és az eszközeink alkalmazásáról szól, a szakma szerves részévé válik az illetőnek. Jó esetben. Ez a folyamat természetesen több akadályba is ütközhet. Egy rossz légkörű munkahely, vagy a nem megfelelő referencia személy, azaz modell hatására kiábrándulhatunk, elfordulhatunk a szakmától. Az eredménytelenség pedig kiégéshez vezethet. Rájövünk, hogy nem vagyunk jók benne, vagy elfogadjuk, hogy más való nekünk. Ez is egy válsághelyzet, nem szabad lebecsülnünk. A művészek esetében pedig, mint már pár kutatásomban említettem, ez hatványozottan igaz. Az írók, költők, zenészek és festők, meg persze mindenki más, aki alkot, érzékenyek a világ rezgéseire, sokszor melankólikusak, sebezhetőek. Fontos számukra a visszajelzés, a támogatás, az inspiráció. Gyakran kétkednek a világban, kétkednek önmagukban, perfekcionalisták és idealisták. Sokszor önmaguknak sem felelnek meg.

Ha magáról sem hiszi el, akkor mégis mi tesz valakit íróvá? Hogy van tolla és papírja? Hogy olykor leül és írogat? Kiadják a műveit?

Sokan úgy vélik, elég a tehetség. De mi a tehetség? Minden annyira difúz és megfoghatatlan. Oké-oké, de azért legyen. Szóval tegyük fel, van írói vénája az illetőnek. Történeteket teremt, érzéseket közvetít szavakkal. És ügyes is ebben. Na és? Ezt rengetegen csinálják! Mi kell még? Visszajelzés ugye, amit fentebb is írtam. Tehát a támogató légkör, család, iskola és barátok, hogy a lelkesedés megmaradjon. Mi kell még? Czeizel Endre sokat írt a tehetségről és annak kibontakozásáról. Ő ide csapja még a kitartást is. Mert ha ez nincs, szétfolyik az egész. Kell a cél, az előre. Szilárd elhatározás, szilárd identitás. Ez pedig csak úgy megy, ha van egy (szakmai) közeg, ami elismer, ők is írónak tartanak, nemcsak sajátmagadat. tehát ez egy oda-vissza kapcsolat.

Míg elérünk idáig, hosszú és rögös az út. Lehet önjelölt zseni, vagy lelkes amatőr valaki, de amíg a környezeted nem tart írónak, megkérdőjeleződik az egész identitásod. Az írói mivoltod. Persze, van, akit nem érdekel mások véleménye. Önbizalom kérdése. Minél pozitívabb az önértékelés, annál kevesebb is elég a teljesség érzéséhez. Ennek gyökere a személyiségvonásokban, valamint a gyermekkori nevelésben van, amiben most nem mennék bele. Mindenki más batyuval érkezik a világra és gyermek évei során mást és mást kap a családja tagjaitól is.

Én úgy vélem és ez csak az én véleményem, hogy ahhoz, hogy az ember írónak vallhassa magát, fel kell mutatnia bizonyos teljesítményt: díjakat, egy nagy kiadóval kötött szerződést, országosan terjesztett könyveket, kritikusok elismerését. Valamit, ami bizonyítja, hogy nem csak csinálja vagy csinálgatja, hanem a "szakmájához" ért is, Jó benne. Szakmai értéket képvisel. Vagy, hogy ne legyünk ennyire teljesítményorientáltak: Csíkszentmihályi és sokan mások szerint, ahhoz, hogy valaki igazi alkotó legyen, először ismernie kell az adott szakma minden csínját-bínját, szabályát, hogy aztán elhághassa és valami maradandót alkosson. A tudással csak aztán bánhat kreatívan.

De a fenti sorok csak a kiválókra, az igazi nagyokra áll. Létezik-e itt középszerűség? Szakmabélinek nevezheti-e magát az, aki nem alkot maradandót, hanem csak szórakoztat?

Itt ez azért is duplán nehéz, mert ez nem egy olyan szakma, amiről megkapjuk a diplomát , a tudást, és már van bizonyíték a kezünkben. 

Én nem tartom magam igazi írónak, az én identitásom még kialakulóban van, máskor pedig krízisbe kerül. Már az is nagy dilemma volt számomra, hogy a facebook oldalamon íróként definiáljam magam. Mert tudom, ez még nem az igazi. Teszem, amit szeretek és kitartok a célom mellett, miközben igyekszem minél több tudást magamba szívni. Ennyit tehetek, ennyit tehetünk. És talán egyszer célt is érünk.

Ti mit gondoltok? Nektek mi kell hozzá?