Az otthon melege (2013) - Traumaantológia, Queer Kiadó

Ezúttal egy 2013-ban megjelent novellámat teszem közzé. Mentális betegségekkel, traumákkal kapcsolatos történeteket keresett a Queer Kiadó, akiknek - a pályázat után - csaknem két évig működtem közre a munkájukban önkéntesként, a blogoldalt szerkesztettem egészen a kiadó megszűnéséig. A másság, a kirekesztettség volt a fő témánk. Bármilyen értelemben.

Szilágyi Heléna: Az otthon melege

Szeretem az otthonom. Nagyon lakájos és meleg. Biztonságot nyújt, ismerős és kiismerhető. Szeretem az otthonom.

Leülök a fotelbe. Összekulcsolom az ujjaim. Pontosan az ablakkal szemben helyezkedek el, mint mindig. Innen úgy tűnik, mintha csak egy televíziót néznék. Békés és megnyugtató, olykor még szórakoztató is, amikor a pocsolyákban elcsúsznak az emberek, vagy bosszankodnak, ha megáznak. Az ősz már csak ilyen. Jókat nevetek rajtuk és megnyugszik a lelkiismeretem, hogy jó döntést hoztam…

Felkelek, magamra borítok egy pokrócot, majd lekuporodok a számítógépem elé. Ismét írni kezdek. Írok, mert csak ehhez értek és csak itt tehetek meg bármit, amire csak vágyom. Az lehetek, aki akarok, ott lehetek, ahol csak szeretnék, és azt csinálom, amire csak kedvem szottyan. Én lehetek a főhős, az emberi és mégis csodás karakter, akivel annyi izgalmas és váratlan esemény történik. Szeretem a munkám, szeretem a fikciót és az irreális történéseket. 

Megcsörren a telefon és kiszakít a képzelt világomból. Lassan, bosszankodva odalépek, majd felveszem:

- Edit, akadt egy kis problémám.

- Miféle probléma?

- Lerobbant a kocsim.

- Hívj autómentőt – felelek. 

Azt hittem, ennyit csak tud. A felelőtlen és lökött öcsém mindig bajba kerül, és sosem gondolkodik, mielőtt cselekedne. Ha megsérülsz, mentőt hívsz, ha az autód robban le, autómentőt. Ennyire egyszerű – gondolom én. Fárasztó, hogy még huszonhat évesen is ennyire gyerek.

- Szerinted felhívtalak volna, ha ez megoldható lenne?

- Képes vagy akkor is felhívni, ha elfogyott a WC-papír a mellékhelyiségből, vagy ha lepiszkít egy galamb… Ezek után mit gondoljak?

- Ez most tényleg komoly – morogja.

- Hallgatlak, Robi.

- A kocsi nem az enyém. És Edit, nincs más, akit hívhatnék!

- Ezt hogy érted?

- Az egyik haverom úgy gondolta, hogy mekkora hecc lenne, ha a főnök kocsiját meglovasítanánk, csak hát, egyikünk sem volt józan… Érted, ezek a dolgok csak úgy megtörténnek. Nem vagyok hibás. Aztán hirtelen elénk került egy másik autó… Na puff! Kicsit összekoccantunk. Tudod, hogy van ez… - hadarja. – A sávok annyira keskenyek…

- Mit csináltál, te szerencsétlen? – remeg meg a hangom.

- Nem tudom, mi a helyzet azokkal. Mi mentünk tovább. Hát, nem nézett ki túl szépen a járgány. De nehogy már ránk verjék a balhét, érted, ezért le kellett lépnünk. De a mi… vagyis annak a dagadt disznó hajcsárnak a kocsija is kapott… Aztán pár kilométernél nem bírta tovább…

- Szoktál te néha gondolkozni? Mentőt kellett volna hívnod hozzájuk!

- Ja, hogy ránk hívják a zsarukat?!

- Mekkora egy… Te nem vagy normális. Anyáék nem erre tanítottak minket, szégyent hozol az emlékükre – szorongatja torkomat a sírás.

- Azért te sem vagy ám mintagyerek, nővérkém. 

Felsóhajtok, elengedem szavait a fülem mellett. 

- Mi kell? Utaljak át pénzt? Bújtassalak el titeket a lakásomban? Falazzak nektek?

- Itt vagyunk Dunaújvárosban… Idáig gyalogoltunk. Fuvar kellene. Gyere értünk.

- Stoppolj, vagy fogj egy taxit. Utalok át pénzt – ülök vissza a gép elé és már az internetes folyószámlám jelszavát gépelem, amikor rám ordít.

- Edit, már öt éve el sem hagytad a lakásodat! Gyere elém! Az öcséd vagyok, ennyit igazán megtehetnél!

- Robi, te lehet, hogy embereket öltél a mai nap folyamán! Sosem éreztél bűntudatot, önző és felelőtlen vagy! Ezt is csak azért teszem, mert egy a vérünk, mert a testvérem vagy! Nem érdemelnéd meg! Hívj mentőt a sebesültekhez! Lehet, hogy már órák óta… Istenem… Én meg küldök neked pénzt, hogy idetaxizhass, tudod, hol lakok.

- Nagyon kösz…

- Örülj, hogy nem hívom rögtön a rendőrséget!

Ezzel lecsapom.

Lenyomom az entert. A pénz átment.

Megnyitom a tálcára letett szövegszerkesztőt és tovább ügyködök az új prózámon. Írok pár sort, de az is teljesen érthetetlennek hat, mikor visszaolvasom. Nekifeszülök ismét, de nem lesz jobb. Felpattanok a székről és fel- alájárkálok.

Keserűség ivódik a lelkembe, szitkok kavarognak a fejemben. Ez így nem helyzet. Gyűlölöm a sorsom, gyűlölöm a valóságot, az embereket, az életemet, a génjeimet… Mindent, minden veleszületettet és öröklöttet. Mérgemben kirohannék az utcára és üvöltenék, de gyáva vagyok hozzá. Rettegek az utcára lépni. Az a sok tekintet, az a hatalmas tér, az a sok kiszámíthatatlan esemény… Autók, házak, fák, járókelőt, hangok és kutyák…

Nagyokat nyelek, próbálom normalizálni a légzésem, de annál kevesebb levegőt érzek a tüdőmben. Kívánom, szomjazom a friss levegőt, a szabadságot. Kapkodok utána, de annál rosszabb. Valami satuba fogja a mellkasom és egyre inkább szorítja. A kezem zsibbadni kezd, a szívem össze- visszakalapál. Kiver a veríték, borzalmasan meleg van. Szédülök, hőhullámok cikáznak a hátamon, a szívem pedig meg fog állni… Ez szívroham. Meghalok. Most tényleg - kapaszkodtam a dohányzóasztal sarkába. A fájdalom és félelem ledönt a lábamról és magzatpózba zsugorodva kuporgok a padlón. Hánykolódok, igyekszem felkelni, a telefon után nyúlni, de nem megy… Ne! Ne! Élni szeretnék… Még élni…

Sötétség leple borult a szememre. 

¤¤¤ 

- Öreglány, mondtam én… Rosszat tesz neked a bezártság – pofozgat Robi addig, míg meg nem rezzent a pillám.

- Hogy jutottál be? – hörögöm zihálva.

- Azt hiszed, nincsenek trükkjeim? – kacag. – Na, van valahol kaja? – kel fel mellőlem, a konyhába ballag.

- Talán a hűtőt még felismered.

Még ahhoz is gyenge vagyok, hogy felüljek, így mozdulatlanul maradok.

- Amúgy a bejáró nőd engedett be – kiált be öccsi a hűtőgépben matatva. – Már lelépett, de a számát megadta. Jó kis pipi. A sármom őt is megbolondította.

- Mesés – szuszogom. 

Befordulok a fal felé és lehunyom a szemem. Ilyenkor kizárhatom a valóságot, a rosszat, a reálisat. Átölelem magam, mintha egy apró kislány lennék, mert másképp kibírhatatlan. Azért élek bezárva, remeteként, mert bárhol rám törhet a szorongás, a pánik. Így legalább másokat megkímélek magamtól, és nekem sem kell attól rettegnem, hogy mikor történik velem valami szörnyűség, mikor veszítem csak úgy el az eszméletem. Édesanyám halála után egyre többször és gyakrabban jött ki a roham, mint előtte, az öcsém pedig képtelen felfogni, hogy ez befolyásolja az egész életem. Túl nárcisztikus, nála nem működnek a szociális normák. Áthág és megszeg mindent, amit a társadalom elvár vagy megkövetel, mellesleg sosem tudta beleélni magát más helyzetébe. Imádott önmaga lenni. Én utáltam magam, mert az vagyok, ami a betegségem.

A betegség vagyok maga, hiszen ez alapján ítélnek meg, és ez irányítja az életem. Túl nagy teher ez számomra… Kevés vagyok, gyenge és gyáva. Mint anyu. Édesanyám is végzett magával, ő is elmenekült innen, mert ő is tudta azt, amit én. Ez így nem élet.