Türelem I. helyezés (2010) - Ami nélkül az idő sem gyógyít

Utazzunk vissza kicsit 2010-be, abban az évben, amikor elkezdtem pályázgatni. Lena Belicosa pályázatot írt ki, amire 17 novella érkezett be és ezek közül az enyém nyerte el az első helyezést. A Publio Kiadónál be is lehet szerezni az antalógiát nyomtatott, illetve digitális formában is, ha a többi pályázó műve is érdekelne titeket.

Íme a Türelem c. pályázatra készült történetem:

Ami nélkül az idő sem gyógyít

Mire a helyszínre értem, az egykori istállóból már csak romok maradtak. Rémült állatok, lerombolt falak és szanaszét hordott szalma hirdette az elmúlt pár óra fékeveszett pusztítását.

A nap magasan járt, nem rég múlhatott dél. Még időben vagyok.

-          Jó napot, örülünk, hogy ilyen hamar időt tudott szakítani ránk! Pintér Bence – köszöntött az egyik alkalmazott, mihelyt kiszálltam a volán mögül.

-          Szűcs Orsolya – ráztunk kezet. – Ez csak természetes – mosolyogtam a szimpatikus fiatalemberre. – Most hol van?

-          Az erdő felé rohant. Öngyilkosság lett volna megállítani.

-          Értem – bólogattam. – Mi okozhatta a „problémát”?

-          Mindig is heves természet volt. A gazda nem kíméli, pedig szóltam neki, hogy várnia kéne még egy kicsit… Talán én vagyok az egyetlen, akit úgy-ahogy megvisel maga mellett, de a katasztrófa megakadályozásához már kevés voltam – Vonaglott meg az arca.

-          Ne okolja magát – nyugtattam meg a férfit.

Már így ránézésre is több lakozott benne, mint egy átlagos lovászfiúban. Nem értettem, hogy miért végez efféle munkát, ha többre is vihetné…

Hamarosan a fiú főnöke is csatlakozott, aki már fele annyira sem tűnt rokonszenvesnek. Körbevezetett a birtokon, miközben megtárgyaltuk az anyagiakat.

Nem értek a nyomolvasáshoz és a környéket sem ismertem, így szükségem volt egy kisebb kíséretre, hogy ráleljünk dühödt páciensemre. Hárman felnyergeltünk, és a nyomába eredtünk, de a negyedórásnál frissebb jelek fellelése után már gyalogszerrel folytattuk utunkat. Nem akartuk sem elijeszteni, sem még jobban felbőszíteni.

Az erdőtalaj és a zöld növények friss illata betelítette orrjáratainkat, rovarok és kisemlősök motozása sistergett a háttérben, míg a szórt napfény, ahogy a lombok között bepislákolt, rejtélyes, de egyben megnyugtató félhomályba ringatta a tájat. Én is ide menekülnék a világ elől. Valójában egy életet leélnék itt, ha lehetőségem adódna arra, hogy ide költözzek a fővárosból.

Gyérült az erdő, a lovászfiú megtorpant. Mi követtük a példáját.

-          Ott van – suttogta a huszonéves férfi és mutatóujjával a tisztás közepére bökött.

-          Látom – feleltem és a gyomrom feszült görcsbe rándult. Mélyet szippantottam, aztán igyekeztem leplezni remegő tagjaimat. A lelkesedés a félelem löketeivel társulva cikázott a gerincemen.

-          Mi eddig kísértük – szólalt meg a gazda. – Majd hívjon, ha eredménnyel járt!

-          Hívni fogom mindenképp – bólogattam. Arra nem is mertem gondolni, hogy mi történhet, ha balul sül el a megbízatásom.

-          Rendben – Majd felém nyújtotta a puskáját. – Végszükségben – magyarázta.

-          Nem lesz rá szükség – ingattam a fejem hevesen.

-          No persze – dohogott dölyfösen. – Én is ezt remélem, de sosem lehetünk elég elővigyázatosak, kisasszony!

-          Ha én ezzel odaállítok, annak mindenképp csúnya vége lesz – álltam ki a hitem mellett. – Az én fegyverem a bizalom és a türelem. Ideadhatja, de le fogom tenni. Az agresszió nem kenyerem – csaptam fel az állam. Bence, a lovászfiú, megmosolyogta indulatos megjegyzéseimet és valószínűleg tetszett neki, hogy a főnökét végre valaki helyre rakja.

-          Az Isten szerelmére! Ez egy állat! Nem tudja, mi az a puska! – A gazda homlokán kidudorodtak az erek, feje elvörösödött mérgében. – Pár másodperc is elég ahhoz, hogy agyontapossa magát! Nem lesz ideje métereket rohangálni a fegyver után! – dörmögte.

-          Érzi, ha rossz szándékkal érkezem, vagy ha bizonytalan vagyok. Egyébként pedig, ha jól emlékszem, néhány hónapja egy hasonló szituáció kapcsán lőtte le szegény pára anyját. Higgye el, tudja mi az a puska és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megvédje magát tőle!

-          Tegyen, amit jónak lát – fejezte be a vitát leereszkedően. – Azt mondták, maga a legjobb, hát lásson munkához és mentse meg Tornádót! Rengeteg pénzt öltem belé!

-          Meg fogom, most viszont hagyjanak kettesben vele – köptem a szavakat és hátat fordítottam.

Felületes és pénzhajhász. Nem csoda, hogy nem ért a lélekhez.

Megvártam, míg a patadobogások felharsannak, majd elcsendesülnek a távolban. Végre elmentek. Kifújtam a levegőt, ami már a beszélgetés kezdete óta feszítette a mellkasomat. Az ilyen önző alakok mindig kihoznak a sodromból! Ahhoz, hogy munkához tudjak látni, le kell csendesítenem a bennem zajló vihart.

Sokan tévesen suttogónak vagy állatidomárnak neveznek, pedig egyik sem vagyok. Semmi különleges tehetségem sincs; csupán olyan hétköznapi dolgok tesznek a szakmám legjobbjává, mint a figyelem, a türelem és az elhívatottság. Szeretem a munkám és a kihívást is, amit napról napra elém állít.

Kiléptem a fényre.

Csak egy etológus vagyok, ámbár nekem is tisztában kell lennem a „kórképpel”, akár egy orvosnak. Az állat, akihez kihívtak, egy négyéves angol telivér. Versenyló. Tökéletes fizikumú és díjnyertes felmenőktől született, nagy reményeket fűznek hozzá. Ám az állattenyésztés átka itt is lesújtott. Ha sokáig csak egy vérvonalból származó állatokat pároztatnak, ritka az egészséges példány. A hibák összeadódnak és előtérbe kerülnek, ami gyakran évekig csak lappang, hiszen többségében nem is külső tényezőkben manifesztálódik.

Tettem még egy lépést.

A telivér fülei égnek meredtek, nemes feje felemelkedett a földtől. Nehéz felmérni, de akár száz méteres távolság is húzódhatott közöttünk, mégis pontosan tudta hol vagyok: lenéző fekete szemét egyenesen rám szegezte. Ismerd meg ellenségedet, nem igaz? Szikár idoma határozottan és békésen emelkedett ki a tér közepén tekintélyt parancsolva magának. Dühe már leapadt, de bármikor újabb tűzre lobbanhat. Rendkívül kényes és precíz tortúra előtt állok.

A lenge őszi szél meglebegtette fekete sörényét, pej bundája csak úgy ragyogott a melengető napfényben. Gyönyörű, míg szabad és önálló lehet, majd csúf szörnyeteggé változik, ha ezekben valaki megpróbálja meggátolni. Momentán én vagyok ez a rosszfiú.

Addig közelítettem felé, amíg mellső lábával egy nagyot nem dobbantott. Megrázta a fejét és prüszkölt egyet. Ideges és bizalmatlan – ami jelen helyzetben érthető. Itt meghúzta a vonalat, egyelőre tovább nem mehetek. Kényelmesen elhelyezkedtem törökülésben, és csendben várakoztam. Figyelt engem és én is őt. Hosszú percekre mozdulatlanságba dermedt a táj és vele együtt mi is, míg végül eleresztette a tekintetemet, és folytatta a legelést. Megszokta a jelenlétemet, de még csak megtűr maga mellett. Már ez is hatalmas előny az eddigiekhez képest, így vettem a bátorságot és óvatosan felemelkedetem a földről. A ló megdermedt. Tükröztem a mozgását. Meglengette a farkát, majd tovább evett. Tettem pár lépést, mire ingerülten felém fordult és felnyerített. Megtorpantam. Úgy tűnik, egyszerre két méternél többet nem haladhatok. Kénytelen vagyok az ő tempóját felvenni, ha el akarom nyerni a bizalmát. Van időm. Tudtam, hogy nem fog elmenekülni, ahhoz túl büszke. Ha netalántán megszegném a játékszabályait, nekem támadna. A tipikus kolerikus jellem.

Visszaültem.

Egy zsokét sem tűrt meg sokáig a hátán a gazda pénztárcájának sajnálatára… Az ember azt hinné, a lovas választja a lovat, pedig fordítva történik. Az állatnak nem szükséges szeretnie, de mindenképp tisztelnie kell azt, aki a nyergébe ül. Ez kiváltképp igaz az ilyen labilis és önérzetes teremtésekre. Hatalmas ígéret ez a szeszélyes tünemény, de ha nem találnak neki megfelelő lovast, az ígéret nem teljesedik be. Talán úgy végzi, mint az anyja.

Az ég bíbor alkonypírban éget, mire mellé értem. Sokan azt hinnék, unalmas lehet nyolc órán keresztül szótlanul üldögélni, de engem megnyugtat, főleg ha látom az eredményét.

-    Tornádó – suttogtam.

A mén fülelt, de tovább folytatta, amit eddig tett.

-    Tornádó – szólongattam, csak hogy szokja a hangom.

Megmoccantam, a csődör elhátrált. Felkeltem, a ló felnyerített. Halkan csitítgattam, de ő még mindig idegesen forgatta a tekintetét. Toporzékolt és a fejét rázta. Túl gyors voltam. Félig felé nyújtott kézzel mozdulatlanná váltam, amit először gyanúsnak és furcsának, később megnyugtatónak talált. Elcsendesedett és tekintetét az enyémbe mélyesztette. Farkasszemet néztünk, tesztelt engem. Hierarchia harcot vívtunk szavak nélkül, egymás fejében. Tudata és zabolázhatatlan természete dacolt velem, ám végül megtört és rátartian felemelt kobakját a kezemhez tolta. Győztem, de igazából ez mindkettőnk győzelme. Végig simítottam a csontos homlokán, miközben becézgetőn megdicsértem.

Nincs is semmi baj vele. Csak fellázadt az érzéketlen bánásmód ellen és gyászolta a pár hete elvesztett kancát, akit a szeme láttára lőttek le. Tombolt és kitört a karámjából, ami épp olyan segélykérés, mint a depressziósoknál az öngyilkossági kísérlet. Csupán törődést igényel.

Előhalásztam a mobiltelefonomat és bekapcsoltam. Megkerestem a gazda számát és épp hívni akartam, mikor az megcsörrent. Irracionálisan hangosan és irritálóan törte át a néma alkonyt. Gyorsan felvettem, de már késő volt. Tornádó két lábra ágaskodott, még szerencse, hogy időben ki tudtam térni rúgkapáló mellső lábai elől. A földre vágódtam épp abban a pillanatban, amikor a ló patája is földet értek. Pár centin múlt, hogy nem zúzta porrá a térdem. Eszméletlen fújtatás és nyerítés harsogott a fülemben, amit már-már elnyomott szívem vad dobolása.

-          Miért kapcsolta ki a mobilját? Vagy százszor hívtam! – recsegett a gazda hangja a mobilon keresztül.

-          Mondtam, ha végzek, majd hívni fogom! – szuszogtam és igyekeztem kikúszni a mén lábai alól.

-          Szentséges ég, maga mit művel? – rivallt rám a férfi. Én is ugyanezt akartam a fejéhez vágni. De annyira!

Fellöktem magam a földről és az erdő felé pillantottam. Idióta! Visszajött az engedélyem nélkül! Hát semmit nem ér a szavam? Felém rohantak, a gazda kezében puska volt. Fogadjunk, hogy csőre töltve. Nem is várta meg a szakvéleményem! Türelmetlen fráter!

-          Ne! – szóltam rá. – Tegye le azt a nyamvadt fegyvert! – Adrenalin izzott az ereimben. Az ijedtség és a düh elködösítették a szemem.

-          Vigyázzon! – kiáltott a lovászfiú.

Először nem értettem miért ilyen rémült, majd egy fülsértő és eszelős nyerítés hallatán felfogtam. A hátam mögé lestem. A csődör vad haláltáncot járt és felém tartott, majd mikor elém ért, két mellső lábát az égbe dobta. Patájának hirtelen lendülete és terhe életveszéllyel fenyegetett. A másodpercek évekké nyúltak, az élet nyúlfarknyivá vált. Abszurd kettősség, de valóban így éreztem. Csak részleteket fogtam fel a környezetből, csak hangfoszlányokat, képkockákat és benyomásokat. Részeket egy egészből, majd érkezett egy mély dörrenés, ami egyöntetűen átvette az irányítást az összes érzékem felett. Rám borult valami sötét, valami meleg és súlyos, majd megpillantottam a mén fejét. Mellettem hevert a porban. Fogai kivirítottak, nyelve kilógott, szemei elködösödtek és kifordultak. Vér csorgott le a nyakán… Meghalt. Szentséges ég! Meghalt! Barbár, azaz átkozott barbár megölte őt… is – Ez volt az utolsó értelmes gondolatom. Aztán csak forgott velem a világ, elsötétült, majd megszűnt létezni…

„Fizikoterápia” – olvastam el az ajtó felett díszelgő feliratot. Besántikáltam a váróterembe és leültem egy székre. A hónapokkal ezelőtt történt lovasbaleset új fejezetet nyitott az életemben. Még sosem volt szükségem ennyi hitre és türelemre. Éjszakánként félelemmel átitatott nyerítésekre riadok, látom a csődör kitágult szembogarait, ahogy üveges tekintettel bámul rám, és mindent elborít a vér… Minden átkozott éjjel ugyanez a rémálom. Soha nem fogok tudni megszabadulni ezektől az emlékképektől, de remélem – mert remélnem kell, különben megőrülnék, – hogy idővel megfakulnak és a háttérbe húzódnak.

Egy nővérke lépett elém és bekísért a terembe, ahol már vártak rám. A járógipszem tompán kopogott a padlólapokon. Rettentően izgultam, mélyeket lélegeztem, a kezemet morzsoltam.

Nagyot dobbant a szívem, de össze is szorult, amikor megláttam Őt. Ott kapaszkodott a két korlátban és igyekezett megtartani a saját súlyát. Lábai ernyedten, de egyértelműen a földhöz értek és apró lépéseket tett velük. Próbáltam türtőztetni magam, mégis megeredt a könnyem.

-          Orsi, látod ezt? – szólalt meg vidáman, mikor észrevett.

-          Igen – bólogattam elérzékenyülve. – Elmondhatatlanul örülök, Bence – hüppögtem.

Majd csak álltam a botomra támaszkodva és sírtam, mint egy idióta.

Bence aznap megmentette az életemet. Rám vetette magát és az ő gerincét érte az állat dühödt tiprása. Mindig a legjobbakat érik a tragédiák… Kerekesszékbe kényszerült, azóta most először sikerült talpra állnia. Sosem voltam vallásos, de már hónapok óta ezért imádkoztam meg azért, hogy egy nap újra meg tanulhasson segítség nélkül járni. Az álmait zúzná szét, ha nem sikerülne neki. Zsoké akart és még akar is lenni. Azért dolgozott éhbérért a lovászfarmon, hogy lovakkal dolgozhasson, és egyszer talán lehetőséget kapjon, mint lovas egy versenyló nyergében. Türelmesen várt és szemrebbenés nélkül elvégzett bármit, amit ráosztottak. Bence képes lett volna megzabolázni Tornádót, efelől semmi kétségem. Ők lehettek volna a lóversenyek történetének egyik legsikeresebb párosa. Már soha nem fogjuk megtudni, mit hoz a jövő, ha minden másképp alakul, de remélem, egy napon eléri a célját. Ha valaki, akkor ő megérdemli.

Visszaültették a tolókocsiba, és én letelepedtem mellé. Átöleltem. A vállán haltak el utolsó könnycseppjeim.

-          Az én fegyverem a bizalom és a türelem… – suttogta a fülembe, mialatt hátrasimította az arcom elé hulló kusza tincseimet, –… és a harcot soha nem fogom feladni – jelentette ki határozottan. A szemébe néztem, és hittem neki. A büszkeség melengető érzése öntött el.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Viszont ahhoz, hogy kivárjuk ezt az időt, rengeteg türelemre van szükségünk, melyet a mai kor embere már rég elfeledett. Nyugtalan és kapkod, mindent rögtön a magáénak akar tudni, és ez rossz döntésekhez vezet. Meg kell tanulnunk leülni és hinni, hogy jóra fordulhat a sorsunk, kitartani, amellett amiben hiszünk, és várni, míg elérkezik a mi időnk, mert ami nélkül az idő elikszírje sem hat kellőképp az a türelem.