Záróakkord 1. fejezet

Az Ahol a part szakad eredetileg egykötetes regénynek íródott, de többen jelezték vissza, hogy kíváncsiak lennének a regény folytatására is. Ezért belevágtam a Záróakkord New Adult regénybe, amely 8 évvel az Ahol a part szakad sztoriját követően játszódik, Írisz és Joakim életét kíséri tovább. A 89. Ünnepi Könyvhét és az Ahol a part szakad két éves megjelenésének alkalmából fogadjátok szeretettel a regény első fejezetét. Ha túl vagyok a leadási mizériákon, nekifeszülök és remélhetően hamarosan napvilágot lát nyomtatásban is az első megjelent könyvem folytatása!

Újra együtt

Mosolya széles vigyorrá nyúlik, mire a szökőkúthoz ér. Az a jól ismert, arrogáns és felsőbbrendű vigyor, ami csak rá jellemző. Ám amikor beszédre nyitja az ajkát, mindez zavarrá szelídül. Egy részem azt reméli, ezt bárcsak én váltanám ki belőle, a másik pedig azt kívánja, csupán a hosszú évek és a felnőtté válás. A valóság viszont kegyetlen satrafa, lehet, hogy csak gúnyt űz belőlem és valójában csupán egy árny játszik Joakim rég látott arcvonásaival. 

A kapcsolatunk, mihelyt elkezdődött, véget is ért. És talán ez így volt helyes. Sosem illettünk egymáshoz. 

Hosszú a csend, az újratalálkozás izgalma némává tesz minket, aztán mégiscsak megszólal: 

– Fogalmam sincs… ennyi év után, hogyan illik köszönni? 

– Maradjunk a baráti két puszinál – húzom meg a határt, ő pedig készségesen belemegy. 

Lukács Joakim tőle szokatlan módon nem ellenkezik. 

Tizenkét évesen estem belé, majd tizenhat éves koromban másfél hónap erejéig a szerelemem beteljesülni látszott. Nehezen áll a számra, sosem használtam így más srác kapcsán, de amikor ő róla van szó, mindig az jut eszembe: a fiúm. Volt más párom, akadt udvarlóm és barátom, de ő a fiúm volt. Az első, a kamaszkori, a nagybetűs FIÚM. És most, nyolc évre rá, ismét itt van. Hazajött. 

Apró nevetőráncok ülnek a szeme körül, az állán borosta, a szeme alatt karikák. A mesterkélt, festett fekete hajat maga mögött hagyta, és már csak az álláig növeszti azt. A sötétszőke tincsektől az arca kevésbé markáns, de nekem így jobban tetszik. Mélybarna tekintete még így is átütő. 

A fiúm pasivá érett. És már nem volt az enyém. A verseim, a festményeim ugyan megőrizték őt, de évekig csavargott, kereste önmagát és ma már más valaki tért vissza hozzám. 

– Hosszú volt az út? – kérdem udvariasan. 

– Nem hosszabb, mint amikor elhagytam ezt az országot – vágja zsebre a kezét, majd a késő nyári napsugarakba pillant. Tekintete merengő, talán nem is velem beszélget. 

Közeleg a napnyugta, az égitest narancspírban égő melege lágyan cirógatja az arcom. Én is elkalandozok egy pillanatra, majd megtöröm a néma nosztalgiát: 

– Mihez lenne kedved? – érdeklődöm ismét. – Sétáljunk, vagy üljünk be valahová? 

Csobog a víz, a téren álló kút nesze kitölti a közénk ékelődő, szótlanságban töltött hosszú másodperceket. Álomképnek tűnik az alakja, olyan, akár egy délibáb és félek, összetörik az illúzió, ha több figyelmet követelek. Így hát csak türelmesen várom, hogy újra rám emelje a tekintetét. 

– Így sorban meg is felel – fordul ismét felém, majd grimaszba ugrik az arca. – Viszont itt van ez az ügy… - vakarja meg tarkóját. – Tudod, az elvonó. Bár nem pia, hanem drog… Igyekszem leszokni mindenféle káros szenvedélyemről – nevet, mintha csak poén lenne, pedig nem az. 

– Van internetem, meg olvasok újságot – vonom meg a vállam. – Szeret téged a bulvársajtó. 

Arca megmerevedik, tekintete fürkészve vizslat. Talán arra kíváncsi, megvetem-e emiatt. Az arcom sem rebben. 

– Hódoljunk az én szenvedélyemnek: üljünk be egy kávézóba! – ajánlom, mire ő felenged, és bárgyú mosoly terül szét ismét az arcán. 

– Vékonyjégen táncol, kisasszony, valamennyi földi öröm rabjává váltam az évek során – nyújtja a karját, én pedig belékarolok. – Na, de talán egy kapucsínó még belefér, sok tejjel. Mert már elég késő van. 

– Ó, azt hittem, a fiatal még az éjszaka a kedvenc szólásod! – cukkolom. 

– Öregszem, Írisz, borzalmasan vénülök – figurázza ki saját magát. – És lásd, így huszonöt évesen már az alakom sem a régi! – áll meg egy kirakat előtt, majd szabad keze a hasára téved, amit erőlködve kinyom, hogy gömbölyűnek tűnjön. 

– A személyi edződ biztos szívrohamot kapna, ha ezt látná! – kuncogok, bár tudom, hogy az évek alatt nemhogy romlott volna a formája, bőven szedett magára izmot is. És az ott nem háj volt, csak egy paródia. 

– És ha a vacsorámat látná! – kacag szárazan, aztán jobban megnézi a kirakat kincseit. – Íriszem, mi a fene?! Ez meg itt micsoda? 

– Mire gondolsz? – lépek közelebb a könyvesbolthoz, aztán lassan felfogom, mire céloz. A verseskötetem is a dekoráció részét képezi. 

– Megjelenik egy könyved, és nem is szólsz? Miféle dolog ez? Bezzeg én küldjek minden albumomból dedikált példányt?! 

– Nem is küldtél mindből és ez… ez itt… ez csak a grafikai vizsgaremekem. Csak egy esti képzés végén készített… ízé. Pár illusztráció meg régi vers, aztán… végül megjelent, mert páran nógattak vele. 

– Te még mindig nem tanultad meg szeretni a tehetségedet – cöcög, majd hanyagolja a témát, amiért hálás vagyok. – Mutasd a környék legjobb kávézóját! 

Továbbandalgunk a Deák térre, aztán a Váci utcát is elhagyjuk, mire megállapodunk egy kis kávézónál, ahol nem csillagászati összegekben mérik a koffeint. Leülünk egy csendes sarokban, egymással szemben és kikérjük a lattet. Be nem áll a szánk, de ha vissza kellene idéznem, miről szólt a beszélgetés, kudarcot vallanék. Egyszerűen csak élvezem a társaságát. 

– Olyan rég volt már ilyen – nyúlik el a széken. – Eltelt egy óra és még egyetlen ember sem rohamozott meg autogramért, közös fotóért… Ha másért nem, ezért megérte ez a szünet. Imádom! Csend van – hunyja le a szemét. – Nyitott könyv lett az életem odaát. 

– Nem bírnám – húzódik kesernyés mosolyra a szám, miközben a kávécsészével játszom, mert eszembe jut, hogy talán ez közöttünk a legnagyobb szakadék. Ő szereti a felhajtást. Persze, elfárad az ember és néha a háta közepére sem kívánja a többit, de az élete javát rivaldafényben töltötte már iskolásként is. Ő erre született. 

– Ennek ellenére egész szépen belehúztál. 

– Hm? – emelem rá a tekintetem, és ekkor veszem észre, hogy már közvetlen mellettem ül, barna szemével rám mered. 

– A rajz suli, a művészeti egyetem… Mikor diplomáztál? 

– Most lesz két éve. Az áll a papíron, hogy festőművész vagyok. Meg idén szereztem még egyet arról, hogy grafikusként is tevékenykedhetek. Kellett a vállalkozásomhoz. 

– Erről beszélek – mosolyodik el, majd leinti a pincért. – A számlát kérem – pillant rám újból. – Tudod mit? Ünnepeljünk! Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk és ünnepeljük meg a sikereinket! Mit szólsz? Lépjünk át egy pubba, vagy romkocsmába. 

A pincér után szólok, hogy hagyja. Nem megyünk még sehová. 

– Ünnepeljük meg valami gigászi édességbombával! Nem kell ide alkohol – reflektálok Joakim szokásos kitörésére, amit meglepve fogad, de nem ellenkezik. – Mint mondtam, ma az én függőségeim vannak terítéken. De lehet, hogy csak segíteni próbálok, hogy tovább maradj absztinens – jegyzem meg incselkedve. 

– Oké! Csokoládét. Fulladásig. És küldök a menedzseremnek egy szelfit is, hogy lássa, így veszik oda a pénzautomatája – vigyorog. – Zsírcsöcsökkel már rocksztárok sem annyira menők, nemde? 

– Úgy van, rontsuk el a hírneved. Jófiú leszel. Ma éjszaka nem vandálkodsz és nem rohangászol csupaszon a Duna partján. 

– Azt is megtiltod? Fenébe – dől vissza, majd csak néz engem. – Olyan rég beszéltem magyarul. Az anyámat és a bátyámat leszámítva… de ők olyan karót nyeltek… Zsírcsöcs, basszus. Vagy öt éve nem mondtam ki magyarul ezt a szót. 

– Miért, használtad korábban? – kérdem elkerekedett szemekkel. 

– Tudja a franc, biztos – kacag újfent, hangja színtelen. Ha nem ismerném régről, fel sem tűnne, de egy pillanatra összeszorította a szívem ez a változás. 

Hamarosan a pincér ki is szolgál minket, megkapjuk a szénhidrátbombát, amit az utolsó morzsáig be is lapátolunk. Már besötétedik, mire az Astoriára érünk. 

– Észre sem vettem, hogy ennyire eltelt az idő – nyújtózik ki a szabad ég alatt. – Nem vágyom vissza a hotelbe, elkísérlek hazáig, ha nincs ellenveté… 

– Nincs. 

– És hogy vannak a drága jó szüleid? 

– Tényleg – motyogom. – Mióta elköltöztem, ritkán látogatom őket. Az egyetemi kollégium után nem akaródzott visszaköltöznöm hozzájuk… 

– Szóval apád nem vár doronggal, hogy agyon verjen? 

– Békés ember ő, olyan, mint egy szobapáfrány, meg sem mozdul, csak olvas naphosszat. 

– Tudom, tudom – suttogja. 

– Inkább anyámtól rettegj! 

Buszra szállunk és félórán keresztül csak nézzük a város, ahogy szépen átvált a betondzsungel kertvárosi hangulatba. Olykor váltunk pár szót, de már nem érzünk kényszert, hogy folyamatosan járjon a szánk. Jó hallgatni egymás mellett, félszavakkal kommunikálni. 

– Saját pecó – hümmög, mikor kinyitom a kaput. 

– Még bérlem, de remélem, lassan összegyűlik rá, a bérlő jutányosan eladná nekem. Kicsi, de takaros. Az elmúlt két tanévben tanárként güriztem, de tudod, én és a szereplés… még ha csak művészettöriről is van szó… Most viszont igyekszem saját lábra állni. 

Joakim bólint, de úgy tűnik, megkukult. 

– Biztos elfáradtál – pillantok fel rá. 

– Igen, ideje visszamennem – sóhajt. – De még valamit megbeszélhetünk, két hónapig, lehet, hogy háromig is itthon leszek. Örülök, hogy újra találkoztunk. 

– Én is – mosolyodok el, majd két puszival elválunk. 

Megfordul, majd kisétál a kertből, én pedig csak figyelem a távolodó alakját. Hátrasodrom kósza tincseim, aztán reszketegen kifújom a levegőt. Amikor velem volt, teljesnek éreztem magam, most pedig kiürültem. Mégis mire számítottam? Látszott, hogy végig máshol jár, alig várta, hogy elköszönhessen. Csak az illedelmesség miatt találkozott velem. 

Túl sűrű volt az elmúlt két-három évem, azt hiszem, ha a többi megrázkódtatáson túl tettem magam, ez is menni fog. Meg miért is vártam mást, hiszen tudom, mindig is tudtam, hogy nem létezik olyan, hogy mi. 

Összehúzom magamon a kardigánt, majd előbányászom a ház kulcsát, mert én süsü, sikeresen visszaejtettem a búcsú hevében a táskám mélyére. Hosszú nap volt valóban, ideje aludni, vagy festeni valami nagyon-nagyon-nagyon sötét képet. 

– Írisz… 

– Hm? 

Hátrapillantok, Joakim képe bukkan elő a kapu mögül. 

– Valamit elfelejtettem. Tulajdonképpen nem elfelejtettem… Á, mit vacakolok?! – siet elém, mintha égne a talpa. – Fővesztés terhe mellett… - Aztán magához húz, érzem reszkető mellkasát, miközben megcsókol. Lágy, visszafogott csókot lehel, de mindez a látszat, mintha nem merne olyan vérmes lenni, mint amilyen valójában. – Hiányoztál – rebegi elfúltan, fejét a vállamba temeti. Vallomása megrendítő. – Egész este azon járt az agyam, kerestem a lehetőséget, az alkalmat… 

Talán félek a helyzet súlyától, így felkuncogok: 

– Bezzeg a színpadon meg adod a nagylegényt – dünnyögöm, ő pedig elvigyorodik. 

*** 

– Azt hittem, mentem pofán csapsz. Erre meg én… nem szoktam ilyen béna lenni – suttogja megtörten. – Hogy a fenébe fejelhettem le a szekrényt? – tanakodik, miközben szárnyaszegetten ücsörög egy széken. 

A konyha apró, mi éppen elférünk benne. Joakim a fejéhez szorítja a tasakot, amit az imént adtam a kezébe. Fagyasztott zöldség van benne, a harci sérülést enyhítendő. Talán ha még pár percig a homlokához szorítja, nem nő gigantikus pukli a lüktetés helyére. Az étkezőasztal megremeg, ahogy kinyújtja a lábát és véletlenül belerúg az egyik lábába. Inkább már meg sem szólal, csak hátraveti a fejét és egy nagyot sóhajt. Elé teszem a gőzölgő teát, majd leülök mellé. 

– Mondd csak ki, hogy kicsi a lakásom! – kuncogok. – Nagyon „lelkes” voltál. Sajnálom, a konyhapultom nem arra való, amire használni akartad – kortyolok az italomba. 

– Elszúrtam az estét… - sandít rám. 

– Én jól szórakozom – vonok vállat. 

– Komolyan, Írisz? Káröröm? Komolyan? 

– Joakim… ez nem káröröm. Sebesülten nem engedhetlek vissza a hotelbe. 

Joakim leteszi a zacskót, majd közelebb húzódik. 

– Nem. Ezek szerint mégsem. 

Tekintete ismét pajkos fényben csillan, meglököm a bögréjét. 

– Idd meg a teát! 

Joakim nem felel, csak a szájához emeli a bögrét és lehúzza a forró löttyöt. Kicsit zavarba ejtő, mert közben egy pillanatra sem veszi le tekintetét rólam és azon tanakodom, a nyelve vajon hogyan díjazta ezt a merényletet. Bizsereg tőle az ajkam. Kezdem megérteni, miért hívják vadászösztönnek azt, hogy a férfiak nőkről nőkre vándorolnak. Prédának érzem magam, az ő tekintetétől megkapom azt a rivaldafényt, amit egész életemben igyekeztem elkerülni. Leteszi a bögrét, és már látom, hogy szóra nyitja az ajkát, de beléfojtom azt: 

– Ha most bocsánatot akarsz kérni, meg se szólalj! Nincs miért. Nem vagyok sem szent, se nem porcelán, nem török olyan könnyen össze. Felnőttek vagyunk. 

– Oké. Láthatóan összetörésben én vagyok a jobb – nevet, majd megcirógatja az arcom. – Tehát ezúttal ne kérjek engedélyt – suttogja, de tekintete már a számat bűvöli. 

Fogalmam sincs, mit reagáljak, vagy egyáltalán van-e értelme ellenkezni, nem akarok a jövőn tépelődni. Hagyom, hogy ismét közel hajoljon, az ajka súrolja az enyémet, miközben tenyere lassan a tarkómra vándorol. Bátortalan vagyok, hagyom, hogy irányítson. Még közelebb húzódik, teste hozzám simul, beterít, érzem az illatát, ami mit sem változott az évek során. 

Már óvatosabb, vigyáz az útba kerülő bútorokra és a küszöbre, ahogy a hálószoba felé hátrálunk. 

*** 

Kósza hajszálak függönye takarja az arcom, elhessegetem őket, majd Joakimra pillantok, aki a fejét a hasamon pihenteti. A plafont bámulja. Kicsit kínosan érzem magam, hót pucér vagyok, ahogy ő is és basszus… még csupán pár órája találkoztunk újból. Sosem csináltam még ilyet. 

Ekkor hirtelen megfordul, a könyökére támaszkodik, pillantása az enyémbe váj. 

– Mégis csak van, amiért bocsánatot kell kérnem és most ne vágj közbe! Azt sajnálom, hogy ritkán hallattam magamról – mormolja, majd szórakozottan köröket rajzol mutatóujjával a hasamra. – Sajnálom, hogy leléptem és úgy… ahogy. Az utolsó esténk… hát… elég furára sikerült. 

Ó, az utolsó esténk, mielőtt elrepült volna Amerikába, hogy a Juilliardon tanuljon tovább és az édesanyjával lakhasson. A karrierje és a családja szempontjából ez volt a leghelyesebb döntés. Ez volt a helyes. Bármennyire is fájt akkor elengednem, mégsem bántam meg. Igaz, sokat sírtam miatta, de nem bántam meg. És azt az éjszakát, amikor bemászott az ablakomon, sosem tudnám kitörölni az emlékezetemből. Reménykedett benne, hogy nem alszom. De hogy’ is aludhattam volna, amikor tisztában voltam azzal, hogy elvesztem! Belopakodott, nem akart a szüleimmel összefutni, így ez az egyetlen út maradt számára. Alaposan rám ijesztett, de nem tudtam haragudni rá, hiszen reméltem, hogy megjelenik annak ellenére, hogy azt mondta, utálja a búcsúzkodást, nem akar szakítani, ezért az utolsó napon már ne is találkozzunk. Belementem, persze, mert én olyan fene megértő fajta voltam mindig is, aztán ő törte meg a fogadalmat. Eljött. Magához ölelt, de egy szót sem szólt. Tizenhét éves kamaszok voltunk csupán, előttünk az élet, ám egy olyan élet, amit lehet, hogy egymás nélkül kell leélnünk. Azt mondta, nem akar önző lenni, vagy mohó. Nem akart hozzám érni, nem akarta, hogy így veszítsem el a szüzességem, egy olyan ember miatt, aki másnap kilép az életéből. Olyannak akart megőrizni, amilyennek megszeretett. 

– Te vagy számomra a béke szigete. Egy hely, amit még nem rontott meg a világ – mormolja most, és mormolta akkor is. 

Nem akart bemocskolni. Valahogy ez volt az ő rögeszméje, amihez ragaszkodott. De éjszakára ott maradt. Együtt zuhanyoztunk, felfedeztük egymás testét, cirógattuk, csókoltuk és öleltük egymást, de semmi több. Majd elaludtunk. 

Hű volt a szavához, a búcsú nem az ő asztala. Reggel úgy ébredtem, hogy nem volt már mellettem és a repülőtérhez már későn értem ki, mert nem mondott pontos időpontot. Csak láttam, ahogy elsuhan az égen. Nemcsak ő, hanem az álmaim és reményeim is. 

– Nem. Így volt jó – rebegem. 

– Mint észrevehető… volt másik jelentkező… 

– Ha arra célzol, akkor két barátom volt rajtad kívül, meg randiztam egy-kettővel – mormolom magam elé morcosan, mert a férfi agyával más momentumot ragadott ki az egész estéből, mint én. Más hibát talált. – Te pedig meghódítottad Amerika egész keleti partját és a túrnék során biztosan sort kerítettél Európa pár nagyvárosára, esetleg más kontinensekre is. Nyilván megtapasztaltad a zenész élet minden élvezetét – folytatom epésen, de a hangom meg sem remeg. Bár már engem megrémít, mennyire fásultan állok a témához. – Azt hitted, várni fogok rád? – húzom fel magam, hátam megvetem az ágy háttámlájában. 

– Nem… Csak azt hiszem, nem akarok belegondolni abba, hogy más is hozzád ért rajtam kívül. 

– Akkor ne tedd. Én sem agyalok a több száz csajodon – vonok vállat. 

– Na, azért nem vagyok én akkora kéjenc – szalad össze a szemöldöke, bár inkább a koncentrálástól, mint a méregtől. Biztos fejben számolgat. – Tulajdonképpen a kavarásokon túl csak egyetlen komolyabb volt, akivel félévig együtt voltam. De ő is a fényűzést csípte, meg egy idő után nem maradt közös beszédtémánk… elhajtottam. 

– Rockzenész vagy. Ez az életed. 

– Ez az életem – ekhózza elmerengve. 

– Itt alhatsz, ha szeretnél – töröm meg a beállt csendet. – Viszont reggel el kell mennem. Ne ijedj meg, van pár határidős festményem, a stúdióban kezdek. A kulcsot itt hagyom, majd zárj be, jó? 

– Legyen. És hová vihetem utána? 

– Csak hagyd a lábtörlő alatt. 

– Jó – kúszik feljebb az ágyon Joakim, szájával végigbecézgeti a mellem, a nyakam, majd a számon állapodik meg az ajka. – Nem fogsz sokat aludni. Fáradt leszel. Csak hogy tudd. 

– Úgy képzeltem, hogy te az olyan bögyös, fekete démonokért vagy oda, akik sikoltoznak orgazmus közben – cukkolom. 

– A változatosság gyönyörködtet – suttogja a hajamba. – Meg egyébként is… a halk nyögések őszintébbek – temeti az arcát a vállamba.