A krónikás (2017) - megjelent a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat Árnyak hangja rovatának karácsonyi különszámában

Ez a novellám eredetileg egy fantasy pályázatra készült egy régebbi ötletem alapján, ám ott nem került be a dobogósok közé. Ezért kicsit pihentettem a történetet, kicsit dolgoztam rajta, és amikor a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat lehetőséget adott arra, hogy egy hosszabb írásommal szerepelhetek az elektronikus kötetükben, éltem is vele: elküldtem nekik A krónikást. Hamarosan szorosabb együttműködésbe lépek az Árnyak hangja rovatukkal, de a részleteket majd később ecsetelem, amikor már minden körvonalazódott. A kiadványt ITT olvashatjátok, főleg a horror és misztikum kedvelőinek ajánlom, szerintem nagyon igényes lett. És íme a novellám:

A krónikás

Kemény év állt mögöttem. Januárban még a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam: végzős egyetemista, két könyves írónő, stabil párkapcsolat. Aztán jött a mélyrepülés. Édesanyámnál rákot diagnosztizáltak, a páromról kiderült, hogy titkon már kifelé kacsingat a kapcsolatunkból és rajtam kívül már van más is az életében… Majd előbukkant az apám. Húsz éve hírét sem hallottam. Nem is akartam…

A vonat fékezett, majd lassú kattogással besiklott az állomásra.

Megérkeztem Erdélybe, utam végére. A poros, megviselt üvegen keresztül látott jelentéktelen megálló csupán két sínpárból és egy rozoga épületből állt. Kopaszodó fák és aranybarna avarszőnyeg vették körül.

Múlt hónapban dobtam a jegyesen, a múlt héten temettem el az édesanyám, ma pedig világgá futottam. Arra a vidékre érkeztem, ahová ép ésszel sosem tettem volna be a lábam: apámhoz. Talán büntettem magam. Talán csak megsajnáltam őt. Teljesen mindegy, változásra volt szükségem, és hogy ez a változás jó vagy rossz, már átkozottul nem érdekelt.

Lerángattam a kofferem, majd hátrasimítottam elől félhosszúra hagyott, vörös tincseimet, aztán megdörgöltem a lenyírt nyakszirtem. Rohadt nehéz volt az életem, de nem engedtem, hogy holmi udvarias meg segítőkész férfiak segítsenek lecipelni. Ez az én terhem, sipirc!

Lecammogtam a szerelvény rozoga fém lépcsőfokain, majd rögvest három lány nézett velem farkasszemet. Egy szőke, egy vörös és egy barna. Tornasorban. Eddig egyetlen fényképen láttam csak a féltestvéreimet, élőben még soha. Nem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt. Meg nem is akartam. De egye fene… skorpió létemre próbáltam a jobbik arcomat mutatni és nem rögtön beléjük marni.

– Helló – köszöntem.

Az ő mosolyuk fülig ért, az én szám a bokámig.

A két kiskamasz lány előrerohant, a nővérük is lassan elindult felém. Elvették tőlem a holmikat – a kérdezésem nélkül –, majd előresiettek, én pedig követtem őket. A legidősebb húgom már nagykorú formának festett, ő vezetett keresztül minket hegyeken, dombokon, megzabolázhatatlan földutakon és istenháta mögötti vadregényes tájakon. A két kisebb lány csacsogott egyfolytában, kérdezgettek és rohadtul nem törődtek azzal, hogy élénken él még bennem a gyász, és rengeteget kivett belőlem a hosszú utazás. Bár lehet, náluk ebben nyilvánult meg a törődés. Mégis… megannyi szenvedés sem volt elég ahhoz, hogy egy új történetet, egy egészen nyúlfarknyit is kipréseljek magamból. Egyszerűen elapadt a forrás, kiszáradt a kút. Mióta befejeztem a második regényem, semmi épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. Sőt, az eddig megírtakat is borzalmasan felületesnek és semmitmondónak éreztem.

Az életem valamennyi területén válságba kerültem.

A féltestvéreimmel csupán az ezüst tekintetünk volt közös, amit apánktól örököltünk. Édesanyám mindig azt mondta, mikor napfény éri, olyanná válik, mint az éjszaka: sötétkékké, amelyet olykor egy-egy szürke fátyolfelhő eltakar. Viszont sötétben mindez megváltozott: egy egész galaxist rejtett magában, bolygók és a csillagok fénylő milliárdjait. Egy sértett, elhagyott asszony nem így beszélt volna a lánya egyetlen testrészéről, ami egykori szerelmére emlékezteti. Azt hiszem, anyám a haláláig szerette édesapámat. Sajnáltam őt emiatt, apámat meg még inkább gyűlöltem.

Amikor a fenyőerdőbe érkeztünk a borongós árnyak és legendák hazájában, görcsbe ugrott a gyomrom. Reméltem, hamar túlhaladunk ezen a tájon, de csak egyre beljebb merészkedtünk, míg egy takaros, emeletes házhoz nem értünk. Közel és távol egyetlen másik viskót sem láttam, csak fákat, hegyeket meg két termetes kaukázusi kutyát, akik a kerítés mögül vizslattak minket. A három húgom terült-fordult, magukra kapták a holmimat, és úgy rohantak be vele a házba, mintha csak tollpihét cipelnének. Magas, tenyeres-talpas, vidéki lányok voltak, akik mellett az én vézna, bölcsész mivoltom pöttömmé satnyult.

Ott álltam az őskövületre hajazó jármű mellett, és csak tétován topogtam. Akkor sem, de azt hiszem, még ma sem fogtam fel teljesen, mibe kevertem magam. A legrosszabb horror filmek is így kezdődnek. Meg a legjobbak is.

És ekkor tompa koppanásokat hallottam meg a hátam mögül.

Eleonóra, direkt szívatod magadat ezekkel a gondolatokkal? – morogtam magamban és bár legyintettem, nem tudtam megállni, hogy hátra ne forduljak. Ekkor kidőlt egy fa, megremegett a föld, majd újabb koppanások következtek. Újabb fenyő vetette magát a talajra, végül lépteket hallottam meg és a fény megcsillant egy balta élén. A férfi pillantása úgy villant meg, mint a ragadozóké az éjszaka közepén, amikor kilépett az erdőből. Minden vér kifutott az arcomból és az izmaimba tódult, hogy elmenekülhessek, ha arra kerül sor. És igen, valóban egy kétméteres, sorozatgyilkos kinézetű fazon érkezett. Hideg közönnyel a tekintetében, érzéketlen arccal meredt rám, majd suhintott egyet a baltával, én pedig egy néma sikollyal az autó csomagtartójának estem.

– A bejárat a másik irányban van – vigyorodott el gonoszan, miközben a vállára fektette a balta nyelét.

– Vidéki surmó! – hebegtem, majd magamhoz szorítva az oldaltáskán, szapora léptekkel besiettem a portára.

Lihegve estem be az előszobába, ahol három húgom már tűkön ülve várt engem.

– Nem tudtuk, hová pakoljunk – szólalt meg Imola, a legfiatalabb, tizenkét éves, szőke leányzó.

– Az emeleten jó lesz? Ott van egy szabad szobánk – mosolyodott el Eliza, a középső, vörös.

– Vagy itt a földszinten van még egy… - mormolta a legidősebb, Janka.

– Az emelet tökéletes lesz – szuszogtam. – De hol az apánk? – Faggatóztam. – Tudta, hogy egy elmeháborodott pusztítja a fáit odakint? – háborogtam egy oktávval emelkedett hangon.

– Itt vagyok, itt vagyok – lépett ki egy oldalsó szobából a férfi, akit húsz éve nem láttam.

Őszült, az arca rongyos volt, akár egy használt szalvéta, a régen élénk és galaxisokat magába rejtő tekintete vizenyőssé vált. Meg köhögött. Borzalmasan és sokat.

Megviselték az évek.

– Azaz őrült nem más, mint a nevelt fiam, Konstantin – krahácsolta az öreg pontosan abban a pillanatban, amikor a férfi belépett a hátam mögött.

Együtt nevettek, én pedig megsemmisültem szégyenemben. Szóra sem méltattam az esetet, inkább körbenéztem. A faház tágas előtérét leszámítva jobbra még egy társalgó és pár szoba, balra pedig a konyha és az étkező foglalt helyet. Átható erdő és fa illat töltötte meg az egész épületet, a falakat fehérre meszelték, a padlót parketta és állatok szőrméje borította.

Öt vadidegen állt körbe, az egyik kezében balta ficegett, az irataim pedig az egyik lány vállán lógtak a hátizsákomban. Az ő kezükben volt az irányítás, így hát rájuk hagytam. Követtem őket az emeletre, hogy elszállásoljanak.

A nap további része szorgos semmittevéssel és plafonbámulással telt. Olykor felültem térerő után vadászni, aztán mindannyiszor visszahanyatlottam az ágyba. Két okból is. Egy: sosem találtam semmit. Kettő: ugyan, ha találtam volna, ki a francot hívnék? Mindenki, aki valaha is fontos volt számomra, vagy halott, vagy elhagyott. És még az ihletem is. Hálátlan szajha.

Éppen fürdőztem az agóniában, mikor kopogás hallatszódott az ajtómon. Morogtam valamit, majd apám csoszogott be a padlásszobába.

Zavarban volt, sokáig sistergő csend töltötte ki a köztünk lévő távolságot, ami ettől még nagyobbnak tűnt. De nem segítettem neki túllendülni rajta, ő sem segített nekem soha. Leült az ágy szélébe, majd rekedten belekezdett:

– Sajnálom, hogy nem lehettem ott a diplomaosztódon… és a temetésen.

– Nem maradtál le semmiről.

Apa csak lesett, nem kérdezett, de láttam, nem érti:

– Nem adtam le a szakdolgozatom, képtelen voltam egy épkézláb mondatot is megfogalmazni.

– Te? Aki már négyévesen ismerte az összes betűt és mondatokat írt?

– Már nem megy – vontam vállat. – Hagyjuk. Veled mi a helyzet? Elkaptál valami nyavalyát? Vagy súlyosabb a helyzet?

Ismét csak habogott. Nem bírtam ki, könny szökött a szemembe, majd elfordultam tőle:

– Kérlek, most menj ki, fáradt vagyok – préselődött keskeny vonallá a szám, majd rávágtam magam a párnára. Ő bólintott, majd otthagyott.

Az elkövetkező napokban beszálltam a családi bizniszbe, az apám üzemeltette szálló recepcióján ejtőztem, mert ugye erre a környékre félévente, ha idevetődött valaki… Bár azt mesélték, hogy nyáron a közelben tartott fesztiválok, ősz végén és télen a hegyek miatt, illetve a környék misztikus varázsa okán tolonganak a vendégek. Szeptember derekán egyiket sem tapasztalhattam meg, ezért nem is hittem nekik. Máskor pedig a kis könyvesboltban segítettem be, ami szintén apám tulajdona volt. Elfoglaltam magam szinte minden pillanatban, csakhogy ne kelljen édesanyámra gondolnom, vagy édesapámmal beszélnem.

Ám az egyik nap nem volt ekkora szerencsém, mert apám nem a könyvesboltban töltötte a délelőttjét, hanem a szállóban, amiben mi is laktunk. Éppen valami bűn rossz regényt olvastam, amikor már menekülni sem maradt időm, leült mellém a pultba:

– Egy hete velünk vagy. Hogy érzed magad?

– Tiszta a levegő. Szép, bár kissé ijesztő a táj…

– Hogy érzed magad?

– Hogy érezzem? – sóhajtottam. – Tulajdonképpen… csak egy kérdés… hol az a nő, aki miatt faképnél hagytad anyát? Nem él már veletek?

– Hat éve már, hogy … elhunyt.

– Ó. Sajnálom. – Így már nem tehettem hozzá, amit valójában gondoltam és kívántam neki.

– Megérte? – tette fel helyettem a kérdést, de olyan hirtelen, hogy azt hittem, hallucinációk gyötörnek, ezért visszakérdeztem:

– Tessék?

– Ezen gondolkodtál, nem? Hogy felteszed nekem ezt a kérdést. Valamilyen szempontból igen, és rengeteg miatt nem. Egy részem örökre veletek maradt. Hidd el, ha nem lett volna muszáj távoznom, veletek maradok.

– Fogalmam sincs, mi lehet azaz indok, amiért magadra hagytad a feleséged a kisgyermeketekkel. Elképzelésem sincs! És nagyon remélem, hogy most nem azért kerestél fel újra, hogy asszisztáljak a te halálodhoz is, mert arra most rohadtul nincs szükségem… - keltem fel a széktől, és vártam a válaszát. – Ugye nem?!

– Eli, nem ezért hívtalak, de…

– A „de” mindig semlegesíti a mondat első felét! Legyél az életben egyszer férfi és mondd meg: ugye, nem haldokolsz?

– Heteim vannak hátra – nyögte ki.

– Te direkt kínzol engem. Ezt nem teheted velem! – túrtam a hajamba hisztérikusan és csak bámultam rá, hátha visszaszívja a szavait, mert valami morbid játékot űz velem. De nem. Tényleg haldoklott.

Dühösen a pultra csaptam a könyvet, majd kiviharzottam a konyhába. Éppen robogtam volna tovább, amikor egy erős marok rászorult a karomra.

– Eressz! – morogtam a férfira.

– Az, hogy a lánya vagy, nem jogosít fel arra, hogy így beszélj vele. Elég baja van az öregnek – mormolta édesapám szeretett neveltfia.

– Senki sem kérdezett – vicsorogtam, majd rángatni kezdtem magam, de a marka satuként szorult rám. Egyetlen férfit sem ismertem életemben, aki ennyire durva és nyers lett volna. A tenyere kérges, az izmai szikárak, a tájszólása meg borzalmasan erős volt. Sértette a fülem nemcsak a mondandója tartalmával, hanem a kiejtésével is. – Fogd be és engedj el! – A tartása olyan erősnek hatott, mintha vasból lenne. – Ez… ezek… nem is igaziak! Mi vagy te, valami droid?

– Ha fizikai munkát végeznél, tudnád, hogy ezek – feszítette be a bicepszét, majd eleresztett – kialakulnak egy idő elteltével, ha edzed őket.

– Ostoba vagy, de legalább izmos. Jó neked – ironizáltam, mert az elmúlt időben a pasas valamennyi megnyilvánulása vagy rendkívül alpári, vagy primitív volt. Nem beszélve a cimboráiról, akikkel esténként iszogatott az asztalosműhelyében, vagy a faluban.

– Na, idefigyelj, bölcsészkisasszony! A nem egyetemet végzett embereknek is van sütnivalójuk! – vágta hozzám. – És vannak érzéseik.

– Ó, fogd már be, úgysem értek semmit a tájszólásodtól!

– Ha nem nő lennél, már bevertem volna a fejedet az ajtófélfába. Isten bizony megérdemelnéd!

– Egy mázlista vagyok – feleltem szenvtelenül, majd elhaladtam mellette egyenesen az emeletre.

Az elkövetkező hetek csendben teltek, éltünk egymás mellett és játszottam a sértődöttet. Átkozottul dühös voltam a sorsra, és rohadtul irigyeltem mindenkit, aki megkapta vagy a magáénak tudhatja mindazt, amit pár hónap leforgása alatt én elvesztettem. Viszont a húgaimat megsajnáltam, egyre többször kísértem el őket iskolába, vagy tettem velük sétát az erdőszélén. Imola hajnalban volt aktív, vele iskola előtt lógtam, majd együtt ébresztettük Elizát, akit alig lehetett kiverni az ágyból. Janka ilyenkor még bőven húzta a lóbőrt, ő csak délután tért magához, estin végezte a gimnázium utolsó évét.

Bár lassan fagyosra fordult az idő és a szálló forgalma is megnőtt a november kezdetével, én csak örültem ennek. A fagy emlékeztetett arra, hogy élek, és képes vagyok még érezni, ha ez csak a didergésben is nyilvánult meg. Az a pár család pedig, akik az hosszúhétvégékre érkeztek, színesebbé és zajlóbbá tették a napjaimat. A mostohatestvérem, ha hívhatjuk így egy halott nevelőanya fiát, egyre inkább elhanyagolta a karbantartási teendőket, és szegény öreg próbálkozott a nyekergő lépcsők és a csöpögő csapok megszerelésével. A keze remegett, a keze lassan már soványabb lett, mint az enyém… és ahelyett, hogy segítettem volna, a könnyeimmel küzdve kotródtam ki a verandára.

A hó nagy pelyhekben hullott, a hegyoldal magára öltötte hófehér télikabátját, a távoli falvakból füstgombócok gomolyogtak a szomorú égbolton. Költőien szép volt a táj, bennem belül mégis némaság honolt. Makacsul hallgatott a múzsám. Csak annyit tudtam, hogy képtelen vagyok újra végignézni, ahogy valaki lassan elmúlik mellőlem.

Egy sötét alak közelített a rideg fenyvesből. Vastag bundakabátot viselt, bakancsa mély nyomokat hagyott a hóban. Fától-fáig haladt, mint a flipper golyója. Elmúlt harminc és még mindig úgy viselkedett, mint egy kamasz.

– Vár bent a meló! – ordítottam oda neki.

– Aranyom, és te mit lógatod idekint a lábad? – caplatott felém a férfi, majd tétován fellépett a lépcsőfokokra és nekidőlt egy oszlopnak.

– Legalább nem iszom le magam a sáros földig – vágtam a képébe.

Közelebb lépett, aranyszínű tekintetét rám lövellte. Tudtam, hogy bántani akar, de nem álltam félre. Ekkor hallottuk meg a puffanást, ami az előszobából érkezett. Felhagytunk egymás marcangolásával, és mindketten berohantunk. Édesapám eszméletlenül feküdt a hideg járólapon.

– Szánalmasak vagytok – jelent meg a lépcső aljánál a legidősebb húgom, majd rezignáltan az apánkhoz térdelt, de tekintetéből megvetés sugárzott.

Talán még aznap, bár az is lehet, hogy kettővel később történt. Még mindig ködösek az emlékeim, valahogy mindig így van ez, ha nehéz döntések előtt állok. Annyi szent, hogy sorsfordító pillanatok vártak rám, ahogy édesapám ágya mellett ácsorogtam és néztem, ahogy ébredezik. Megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam, ahogy észrevettem, a tekintete tiszta, az arcán pedig halovány mosoly ül.

– Remélem, jobban vagy – suttogtam.

– Nincs sok időm, félre az érzelgőséggel – felelte, a hangja csöppet sem tűnt megviseltnek, inkább határorozottnak. Döbbenten meredtem rá. – Én már nem gyógyulok meg, de ígérd meg nekem, hogy nem hagysz fel az írással…

Kínomban felnevettem, a szemembe könny szökött. Vártam, hogy ő is kövessen, folytassa a kacagást, de nem tette, így kénytelen voltam felelni:

– Ez az utolsó kívánságod? Mondd, hogy ez nem komoly!

– Írásra születtél! Ez a sorsod. Olvastam a regényeid, nézd, ott vannak a polcomon. Büszke vagyok rád! Most inkubációban vagy… én is voltam… de csakis azért, hogy ezeknél jobbat, nagyobbat alkoss!

– Én nem voltam elszállva tőlük – hangzott a hátam mögött, én pedig megugrottam. Apám neveltfia állt mögöttem az ajtófélfát támasztva. – Viszont, az utóbbi igaz – bólintott.

– Itt már… nem a regényírásról van szó, ugye? – léptem hátrébb bizalmatlanul vizslatva őket.

– Ideje átadnom a családunk évezredek óta őrizgetett titkát – suttogta apám, a tekintetében ragyogtak a csillagok. – Krónikások. Így hívnak minket, a mi családunkat, minden ősünket és leszármazottunkat. Édesanyád és én is arra születtünk, hogy megörökítsük az emberiség sorsát, hitelesen feljegyezzünk mindent, ami a történelmünk része. Nem magunknak, hanem a felsőbb hatalomnak. Anyád úgy döntött, ő nem folytatja ezt az életet, nem a másokét akarja megörökíteni, hanem sajátot élni. Ő téged akart és egy normális életet. Én a kötelességemnek éltem mindig, ezért felkerestem a legközelebbi krónikást, akit csak találhattam. Konstantin édesanyja volt az – felült az ágyon, majd az éjjeli szekrényhez kúszott, kihúzta a fiókot és egy töltőtollat vett ki belőle. – Fogd, ez mostantól a tiéd – helyezte a markomba.

Tétován figyeltem, dermedten és mikor láttam, hogy mindebben megingathatatlanul hisz, felbugyogott bennem a harag:

– Nem csak a tested, hanem az elméd is beteg – rebegtem elborzadva. – Ennyire nem bírod elviselni a valóságot és a tetteid következményét? Hogy hazudhatsz ekkorát!? – siettem az ajtó felé.

Konstantin nem tartoztatott, csupán egy lekezelő mosolyt küldött felém, majd kitárta előttem az ajtót. Ő már tudta, hogy így fogok reagálni. És bár képen töröltem volna, mégsem ez az érzés tartott vissza, hanem a három lánytestvérem, akik kint hallgatóztak. Ismét tornasorban álltak meg előttem, Imola megfogta a kezem:

– Apa sosem hazudna neked – motyogta a kislány, majd rám emelte világoskék tekintetét. – Én vagyok a hajnal.

– Én vagyok a nappal – folytatta a középső féltestvérem.

– Én pedig az éjszaka – fejezte be a legnagyobb.

Gépiesen kántálták újra és újra, mintha egyetlen lélek lakozna bennük. Szemükben a fanatizmus fénye játszott. Befogtam a fülem, nem akartam hallani.

– Mi vagyunk a szemed – csapott a tetőfokára a monoton szóforgatag, én pedig kimenekültem előle az udvarra. Két autó állt az épület előtt, tudtam, hogy a kisebben mindig bent felejtik a slusszkulcsot, ezért megindultam az irányába és bevágódtam az első ülésre. Idegesen előkotortam a kulcsot, gázt adtam és cél nélkül elhajtottam az erdei utakon, amerre civilizációt véltem felfedezni. Nem emlékszem az útra, a fákra, fogalmam sincs, meddig utazhattam, annyira feldúlt voltam, hogy nem láttam a dühtől és megrázkódtatástól, de amikor megpillantottam a kerteket, a falusi házakat, amelyek egyre sűrűbb bokrokban közeledtek, biztonságban éreztem magam.

Ki kellett szellőztetnem a fejem. A falu szívében megálltam átgondolnia történteket. Tuti tömegpszichózis… Na jó, ez túlzás… létezik olyan, hogy családpszichózis? A gének hordozhatják. Ezek beteg gének… apám átadhatott valamit, amitől tévképzeteink lesznek. De hogy Konstantinnak is! Vele nem is közös az apám… Bár, amennyit iszik, ő már biztos konfabulál.

Talán egy óra is eltelt, mire abba hagytam a csatangolást és visszakeveredtem az autóhoz. Éppen nyúltam, hogy kinyissam az ajtaját, amikor megpillantottam a szomszéd, lepukkant csehóban Jankát és azt a görény mostohatestvéremet. Rögtön felment bennem a pumpa, mert minimum elvártam volna, hogy hívjanak, vagy keressenek, ha már így elrohantam… erre ők beültek kocsmázni! Átrongyoltam az úttesten, majdnem elcsapott egy ócska teherautó, de ez sem érdekelt. Becsaptam az ajtót magam mögött.. A lebúj népe némán rám meredt. A kezdeti düh rögvest néma szégyenbe csapott át és ahelyett, hogy nekik estem volna, Konstantin azonnal felmorrant egy korsósör takarásából:

– Fenébe! Pedig már azt hittem, megszabadultunk tőled! – ivott bele az italába, a legidősebb húgom is megszólalt mellette:

– Tudtam, hogy nem hagysz itt minket – pillantott rám sötét, érzéketlen tekintetével. – Mi mindent látunk.

– Rohadtul bosszantó, hogy mindig igazatok van… - dünnyögte a férfi a fejét kitámasztva.

– Nincs igazuk! – csattantam fel. – Igenis itt hagylak titeket! Az első vonattal visszamegyek Pestre! Mind kattantak vagytok!

– Mit feszülsz így be? – pillantott rám Konstantin elmélázva. – Igyál egy keveset – ajánlotta és ekkor először nem éreztem semmi ártó szándékot mély, morózus basszusában. – Másképp én sem bírnám ki… - fűzte hozzá komoran, majd rám emelte a tekintetét – köztük – tátogta.

Hirtelen, mintha leomlott volna a szívemről a harag és a gőg, mintha mindvégig egy ilyen mondatra vártam volna, egy visszajelzésre, hogy nem csak én szenvedek, nemcsak én tartom furcsának mindazt, ami körülöttünk történik. Automatikusan leültem a neveltbátyámmal szembe és elfogadtam a korsósört, amit elém lökött. Belekortyoltam, miközben le sem vettem a tekintetem róla, majd megadóan felsóhajtottam:

– Milyen felesek vannak? – kérdeztem, mire a férfi elégedetten elvigyorodott.

Aznap hajnalra értünk haza imbolyogva, egymásba kapaszkodva, jóformán Janka cipelt minket fel a kocsitól. Viszont a hír, ami fogadott, már kevésbé volt vidám. Édesapám már nem élte meg reggelt. Bőgni képtelen voltam, már édesanyámnál is csak pár cseppet tudtam kipréselni magamból.

Másnaposan, kialvatlanul bolyongtam a szállóban, kiszolgáltam a vendégeinket, reggeliztettem, ebédeltettem, de a köztes szünetekben élőholtként vánszorogtam, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy a lakrészünk földszintjén téblábolok és az asztalosműhely résnyire nyitott ajtaja hív magához. Végigvonultam a hosszú, szőnyeggel leborított folyosón, majd beléptem a helyiségbe. Forgácsok gurultak szét a lépteim nyomán. Különböző bútorok, asztalok, székek és szekrények álltak sorfalat a teremben különböző munkafázisban arra várva, hogy befejezzék őket. Aztán megpillantottam az egyik polcon az apró fafaragványok sorát, különböző figurák és domborművek voltak precíz gondossággal kidolgozva.

– Ezek a te műveid? – kérdeztem, mert bár nem tudtam merre van, Konstantinnak valahol a szobában kellett tartózkodnia.

– Nemcsak a papír és a tinta jó alapanyag – felelte, én pedig a hangját követve felfedeztem őt a terem sarkában egy munkaasztal mögött ülve, ahol egy három figurát ábrázoló faragványon dolgozott. – Ehhez a műfajhoz nem elég a finomkodás, a költőiség… olykor durvának kell lenni és a fizikai erőre is szükség van – mormolta, majd egy nagyon darabot lenyesett a fából, hogy az apróbb részletekhez kezdhessen.

Kínosan éreztem magam, így elfordítottam a tekintetem és inkább a szobrait néztem. Az egyik alak lágy arcvonásait tanulmányoztam és arra gondoltam, mennyi sallangot és durva darabot el kellett róla távolítani, mire ilyenné válhasson.

– Nem olyan vagy, mint az apám… vagy az exem… meg úgy általában a férfiak, akiket eddig ismertem. Ők az eszükkel próbáltak előrébb jutni, tanultak, olvastak, finomkodtak, köntörfalaztak és gondolkoztak…

– Ezzel azt mondod, egyszerű vagyok? – állt meg a munkában.

Tudtam, hogy engem néz, de én bőszen a faragványait bámultam és még mindig nem fért a fejembe, hogy ennyi keménységből miként lehet ennyi szépséget alkotni. Értve ezt mind a szobrokra, mind az alkotójukra.

– Tulajdonképpen igen, de ez nem csak rossz lehet – motyogtam. – Én… mi… ők… mindent túlbonyolítanak… továbbszőnek… manipulálnak. Nem az eszedre gondoltam, nem vagy primitív… csak… letisztult… azt hiszem… a földön jársz.

Ekkor már a hátam mögött állt. Felpillantottam rá, a tekintetünk találkozott, aztán minden magától történt. Megcsókolt, miközben erősen magához húzott és nekem eszembe sem jutott ellenkezni, hagytam magam sodródni, hömpölyögni, hullámzani az árral. És Konstantin volt a hullám, ami elnyelt és feldobott újra és újra, míg mindketten el nem vesztünk a nyílt vízen…

Talán ha másnap létezik, létezhet harmadnap is. Én biztosan átéltem. Kiültem a verandára és csak figyeltem a november végi tájat, a dombokat, a zúzmarás ágakat, a gyászoló gomolyfelhőket. Elővettem a tollat, amit édesapám még a halálos ágyán adott nekem. Egy nehéz, antik darab volt, tintája feketén fogott a bőrömön, majd elillant. Pontosan úgy, mint a minap apám holtteste az ágyról. A szemem előtt történt… Bár már kétségbe vonom a saját épelméjűségem. Miután Janka benyitott ránk és kijelentette, hogy ezt ő már előre megjósolta, Konstantinnal szétrebbentünk, én pedig a felravatalozott szobához vonultam vissza. Jó, menekültem. Még szerencse, hogy a ruháim még az ominózus jelenet előtt magamra kaptam! Totálisan meghibbantam. Odaadtam magam a mostohabátyámnak, akit két napja még megvetettem! Mi ütött belém? Mindig ésszerűen és higgadtan döntöttem. Valami nagyon nem stimmelt velem.

Talán örökre megváltozott bennem valami?

Ekkor megnyikordult a fadeszka alattam, de nem miattam, hanem a férfi súlyától. Letelepedett mellém, majd belekortyolt a sörébe, nekem pedig odanyújtott egy bögre tejeskávét.

– Többen vagytok – kezdett bele Konstantin. – Talán úgy öten-hatan az egész földkerekén. Én bennem túlzottan kevés van a ti véretekből… én sosem értettem ahhoz, ami nektek természetes… bár az édesanyám krónikásnak született, az édesapám valami paraszt volt. A szó minden értelmében. Nem ismertem. – Oldalra pillantottam rá. Szeptember óta megnőtt, hullámos sötétszőke tincsei a szemébe hullottak, arcvonásai őszinte bánatról tanúskodtak. – Tízéves koromig az édesanyám bokros teendői miatt szinte sosem ért rám… suli után a kocsmában kötöttem ki mindig, a részeges öregek voltak a legjobb barátaim – nevette el magát. – Édesapád húsz éve jelent meg itt. Ő olyan, mint a húgaink. Tökéletesen tiszta a vérük, nem keveredtek átlagos emberekkel. Látják a jelent, a múltat, a jövőt. Nincsenek előttük titkok. Az öreg azt mesélte, hogy az édesanyád olyan volt, mint én. Aki bár ebbe a világba tartozik, mégsem érthette meg sohasem. Csak kísérhetjük a krónikást az útján…

– Miért haltak meg ennyien? – suttogtam.

– A krónikások, meg mindenki, aki hordoz valamit ebből a… misztikus nyavalyából… mind évszázadokig élnek. Aztán megunják. Unalmas lehet, hogy egy olyan életet élsz, amiben mégsem élsz… És ekkor születik meg kiégett elméjükben a gondolat, hogy gyermeket szeretnének. Életet adnak a sajátjukért cserébe. Onnantól kezdve, hogy az embrió kifejlődik, megcsappan az életenergiájuk… Szép lassan elsorvadnak, bekebelezi őket a saját testük… aztán nyomtalanul eltűnnek ebből a világból – meredt a szinte üres üvegre, miközben lötyögtette az alján maradt sört.

– De miért én vagyok a krónikás, ha a húgaink tisztavérűek?

– Ők látnak, te írsz… Kell egy apró, de éppen csak egy apró emberi rész is ahhoz, hogy emberként tudj fogalmazni, mégis megértsd őket.

– Nem értem őket. Bizarrak és ijesztőek.

– Nem a szavaikkal, nem a füleddel kell tenned. Majd, ha elfogadod ezt a szerepet… ha belevágsz… minden kitisztul. Nekem ezt mondta édesanyám. Egyébként az apád csak átmenetileg vette át a helyét, míg te meg nem érkezel.

– Csodás, de komolyan. Úgy érzem, csapdába csaltak, hogy aki eddig voltam, az nem létezik. De hogy… ez miként történik? Hogyan lesz az valaki?

Lehúzta az utolsó kortyot, majd kézen fogott és a kocsik felé indult velem.

– Megmutatom.

Beültünk, majd bevezetett a városkába, ahol apám könyvesboltja állt. Vagyis egy teljes napja már az én könyvesboltom. Kinyitotta az ajtaját, a helyiségből rögtön új és régi könyvek szaga ölelt körbe minket. Erősebben éreztem, mint valaha és úgy tűnt, mintha minden egyes kötet beszélne hozzám a polcsorokról. De nem ragadhattam le ennél az abszurd gondolatnál, Konstantin gyors ütemet diktált és a raktárhelyiségbe vezetett, ahol kinyitott egy ajtót, amit eddig egy másik raktárhelyiségnek hittem, ahová a különleges, első kiadásos ritkaságokat rejtették. Eddig ide csak apám léphetett be. Ám a várakozásaimmal ellentétben egy hosszú, sötét, kőfalú folyosó tárult elénk. Percekig gyalogoltunk, mire a keskeny folyosó szélesedni kezdett, majd egy barlangba torkollott. A lépteink visszahangoztak, a lábunk mellett pedig egy patak folydogált szerényen, míg a barlang egy távoli pontján a felszínre nem tört. Fentről cseppkövek csüngtek alá, ahol valószínűleg denevérek és más sötétben élő kisállatok leledztek.

A mostohabátyám… de perverzül hangzik… maradjunk a Konstantinnál… szóval ő a barlang falához lépett, majd az egyöntetű felülethez hozzáérve eltűntek a kezei. Benyelte a fal. Rémülten hátráltam el, ő pedig látva a hezitálásom, megtorpant.

– Még nem készültél fel? – kérdezte kisvártatva.

Ingatni kezdtem a fejem, ő pedig visszalépett mellém.

– Mi vár majd rám odabent?

– Mindig csak kívülről láttam, én csak kísérlek… vigyázok rád, amíg… írsz, odaát jársz… – felelte, bár látszott, hogy nem találta a legmegfelelőbb szavakat.

– Ez nem fair. Ti mind tudtátok, mi következik, csak én nem – ellenkeztem.

– Tizenöt éve tudtam, hogy így lesz, amióta a húgaink megszülettek – döbbenten meredtem rá, bár nem is tudom, hogy a mondatnak melyik része taglózott le leginkább. – Ők hármas ikrek, csak másképp fejlődtek, más a feladatuk.

– Ne mondj többet, elég az új információkból, ebből az egészből – fojtottam belé a szót, majd magamhoz rántottam és megcsókoltam.

Hevesen viszonozta, éreztem, ahogy a keze lassan végigsiklik a domborulataimon, majd a fenekemnél fogva magához von. Már nem hallottam az állatok neszezését, a patak csobogását, csak a légvételeinket, ahogy visszhangozza a tágas tér és a vért, ahogy vadul dübörög a fülemben. És mire észbe kaptam, a teste alatt hevertem meztelen magamba fogadva őt és vad szenvedélyét.

– Voltál már hűtlen? – kérdeztem húsz perccel később elmélázva.

– Nem is egyszer – vallotta be.

Felültem, a térdem körbeöleltem, majd oldalra sandítottam.

– Miért? – rebegtem kérdőn.

– Miért voltam hűtlen? Vagy úgy általában… miért teszik ezt a férfiak? – ült fel.

– Mindkettő.

– Mert megtehettem. Nem kötött semmi, nem láncoltam le magam, nem volt súlyos következménye.

– Mit értesz súlyos alatt?

– A veszteséget – válaszolt, majd a kabátja zsebéből előhalászott egy levelet. – Ezt édesapád írta. Azt mondta, akkor adjam oda neked, ha elbizonytalanodnál. Ha nem tudnál elköteleződni.

– Köszönöm – szorongattam, majd letettem a földre. – Azt hiszem, azért történt minden, hogy másra ne is legyen reményem. Nincs erre a levélre szükségem. Menjünk – pillantottam ismét rá, ő pedig helyeslően bólintott.

Úgy, ahogy voltunk, anyaszült meztelenül vonultunk a bejárathoz. A kezem előrelendítettem, a sötétség körbeölelte, de ugyanúgy éreztem, mint korábban. Konstantin szemébe néztem, ő bátorítóan pillantott vissza rám. Vettem egy nagy levegőt.

Elfogadtam a helyem a világban, felvettem a pennám, és ekkor megjelentek előttem a csillagok, az egész univerzum. A szememből szöktek ki, körülöttem keringtek, egy voltam velük. Hallottam a húgaim hangját a fejemben és csak írtam és írtam a láthatatlan tintával, amelyet csak az bírt olvasni, aki a papírra vetette.

Egy apró láncszem, egy parányi porszem voltam csupán egy nagyobb hatalom kezében, de hogy ez mit jelent, még én sem értettem igazán. Az egy másik történet.