2017. augusztus 7., hétfő

Csak akkor számítasz, ha számíthatsz magadra

Talán mindenkinek van az életében olyan periódus, amikor úgy érzi, hogy értéktelen, vagy a mások számára csöppet sem számít. Van, aki számára nemcsak egy időszak ez, hanem örökös rettegés. Egy démon, ami kísért.

Folyamatos üzeneteket kapunk a környezetünktől, barátainktól és a családunktól, legyen az egyértelmű, vagy burkolt célzás. Még az is lehet, hogy ki sem mondják, csak teszik és azt sem tudatosan. Az üzenetek pedig elmondják, milyenek vagyunk. Egy lefitymáló nézés, egy büszke pillantás, pár kedves szó. Folyamatosan minősítenek minket. Személyesen és a világhálón is.


Ebből egy kép áll össze a fejünkben önmagunkról.

Hát, van egy rossz hírem: a környezetünk gyakran csak azt tükrözi vissza, ahogy önmagunkra tekintünk. Szóval kösd fel azt a gatyát és kezd el rögvest elismerni és szeretni önmagad! Ú, és milyen könnyű leírni meg kimondani, és mennyire nehéz be is teljesíteni!


Ez egy ördögi kör. Apró babaként nem rendelkezünk akkora öntudattal, hogy képet formáljunk a saját önbizalmunkról, tehát első körben az épül belénk, ahogy az édesanyánk, vagy első számú gondozónk, akivel a legtöbb időnket töltjük, hogyan képes reagálni ránk, figyel-e az igényeinkre, pozitív visszajelzéseket adni. Akinek nincs miből, az sajnos nem is tud sokat nyújtani. Ez egy generációkon keresztül gyűrűző "átok" is lehet.

Nem arról van szó, hogy el kell kényeztetni egy gyermeket és lesni minden óhaját, csak "elég jó" szülőnek kell lenni. Ha ez nem történik meg, a gyermekben kialakul egy ősbizonytalanság, amely nemcsak a külvilágra vetül ki, nemcsak az élet lesz veszélyes és kiszámíthatatlan, hanem önmagunkba vetett bizalmunk is megtörik. És ahogy menetelünk előre az életben, újabb és újabb lépcsőfokok következnek a személyiségfejlődésben, például csecsemőkorban a másokba vetett hit és bizalom, totyogóként az önállóság és akarat, óvodában a kezdeményező készség, iskolásként a kompetencia érzés a kisebbrendűségi érzéssel szemben... és így tovább.

A legjobb családokban is megesik, ha valamelyik fázisban megsérül a gyermek. Az is lehet, főleg iskolás korban, amikor már a kortársak visszajelzése is kezd fontosabbá válni, jobban, mint a tanároké, hogy osztályon belül akadnak olyan konfliktusok, abúzusok, amelyek megtörhetik egy gyermek egészséges önbizalmát.

A lényeg, hogy minél korábban történik a törés, annál nehezebb felnőttfejjel összekapargatni azokat a pozitív morzsákat, amelyekből összeállhat a hiányos önbizalmunk kirakósa. Nagyon sok művész, közszereplő és munkaholista ennek esett áldozatául. Hogy mimózák leszünk vagy nárcisztikusak, az mindegy, a reakció a fontos, a folyamatos visszajelzésre való vágy, az örökös boldogtalanság. Amire tökéletes felületet nyújt a közösségi háló. A lájkvadászat, a szelfi, meg társaik. Milyen egyszerű lenne, ha pár kattintással megoldhatóak lennének ezek az önértékelési a gondok! De sajnos ez nincs így. Folyamatosan és mindig egyre több kell és agonizálás a vége, ha nem éri el a kellő visszajelzést az adott poszt. Mert az alacsony önbizalmú egyén nem azt látja, hogy a kép vagy szöveg nem elég népszerű, hanem rögtön magára veszi és azt hiszi, senki sem szereti. Akinek nincs önbizalma, nem csak egy képet tesz közzé, hanem önmagát, egy segélykiáltást:

szeress!

fogadj el!

figyelj rám!

És akkor most élnék az általam adott címmel: csak akkor számítasz, ha számíthatsz magadra. A külső jelzések és visszacsatolások kiszámíthatatlanok, sokszor kegyetlenek, hiszen mindenki magából indul ki, a legtöbb ember önző és sokszor abból szerzi a jó énképet, ha másokat leértékelhet. Ebből indulj ki és ne abból, hogy megfelelj nekik. Aki kritizál, az önmagát is kritizálja. Mindenki azt a hibát veszi észre, ami számára is fontos. Amit önmaga is gyakran elkövet, elkövetett, vagy amire valamilyen úton-módon háklis lett, mert a tapasztalatai erre sarkallták. Meg kell tudni különböztetni a direkt bántást és az építőjellegű kritikát. A különbség pedig már a fogalmazásmódban is észrevehető, a hozzáállásban, a segítő szándékban. 

Egy-egy elejtett, meg nem magyarázott szó nagyobb rombolást végezhet egy emberben, mint egy ocsmányságokkal teletűzdelt litánia. És miért? Mert kétséget hagy. Nem fejti ki, mi a gond, hogyan változtathat az ember, agy hogy egyáltalán csak szubjektíve a másiknak nem tetszett az adott dolog, vagy tényleg olyan problémáról van szó, amit többet észrevesznek. Szóval ne rágd, emészd magad az ilyen elszólások miatt. Ez egy energiavámpír trükk, ebből táplálkoznak.

És, amit elkezdtem tehát: ami fontos, hogy ÖNMAGADRA tudj SZÁMÍTANI! Nem véletlen a mondás, hogy el ne hagyd magad! Te vagy önmagad kovácsa, a szerencséd, a sikered, a vágyaid forrása. Ha önmagadban hiszel, vagy legalább is megpróbálsz úgy tenni, akkor lassan a világ is elhiszi neked mindezt. Nehéz, átkozottul nehéz, főleg ha az ember nem kapta meg a kellő útravalót gyermekkorában. 

DE

ha TE nem állsz ki önmagadért, más sem fog. A benned rejlő képességek és tehetség csak akkor törhet felszínre, ha teret adsz neki és nem hagyod, hogy a negatív önértékelésed visszahúzzon. Na agyalj, csak csináld, amit szeretsz, amihez van ambíciód és a kitartás, a szorgalom MINDIG meghálálja magát.