A táltosok öröksége III. - A vérző hó titkai

Az esztendők óta írogatott fantasy, misztikus, horror és romantikus elemeket ötvöző történetem végefelé tartok, a negyedik kötetet nyűvöm, de míg be nem fejezem, elhoztam nektek a harmadikhoz készült illusztrációmat, egy rövidke összefoglalót és pár részletet. Akad köztük fanyar humorú, szomorú, vérzivataros, romantikus és tájleíró is. Kinek mi tetszik, lejebb görgetve talál mindenki magának valót!
Az elődeiről, ha esetleg azokra is rákukkantanál ITT, OTT, illetve AMOTT olvashatsz!
És hogy miről is szól ez a kötet?

Szonja a főiskola mellett egy autószervízben dolgozik, és úgy tűnik, az élete végképp megcsömörlött az unalmas hétköznapoknál. Egyedül borzalmas rémálmai gyötrik és zökkentik ki ebből a megszokott mederből, valamint egy bizsergető érzés, ami azt súgja neki: valaki megfigyeli. Igyekszik a munkába temetkezni, de egy fülledt, nyári délelőtt baleset történik a baranyai kisfalu határában és főszereplőnk újra találkozik kamaszkori szerelmével, Lotárral, aki utolsó találkozásuk óta hivatásos fejvadász meg egy klán vezére lett. 
Ezt követően Szonja útját elhunyt családtagok, egy rejtélyes ragály és kegyetlen emlékek szegélyezik, miközben megismerkedik a Farkas, illetve a Hiúz Klán életével, tagjaival, szokásaival. Szembesülnie kell a ténnyel, hogy a szellemhordozók nem tűrik a hezitálást, hamarosan elérkezik az idő, mikor ő is döntés elé kerül. Vajon végül melyik törzs oldalára áll?




1.)
"Csengő fül. Megvolt. 
Fekete úszkáló foltok a szem előtt. Stimmel. 
Szédülés. Pipa. 
Vérző nyakszirt. Ez is talált. 
Lotár még mindig a földön hevert és úgy döntött, míg leltárba veszi sérüléseit, így is marad. Behunyta a szemét és folytatta. Következett a nyaka, ami zsibbadt, de amúgy semmi komolyabb. Majd a karját igyekezett megmozdítani, amivel egészen addig rendben is ment minden, míg a kézfejéhez nem ért. A mozdulatra a bal oldaliban lüktető fájdalom indult el. Kifeszítette az ujjait és a fájdalom mintha hirtelen még erősebbé vált volna, belényilallt. A feje még kóválygott, idegei zsibbadtak voltak, így nem érezte olyan intenzíven, emellett fajtájának jó génállománya magas fájdalom küszöbbel áldotta meg, ami mindig kevesebbet sugallt annál, mint ami történt. Pedig történtek már undorítóan és szörnyűségesen veszélyes sebesülései is a tizenkilenc éve során, mégis valami átkos szerencse folytán mindahányat túlélte egy karcolás nélkül. Ennek ellenére sosem árt tisztában lenni a tényekkel, ezért résnyire kinyitotta a bal szemét és odafordult, hogy megnézze a lüktető kézfejét. Egy hosszú, bordószínű, vágott csík húzódott a hüvelykujjától a kisujjáig. A bőr és a hús csontig felnyársalódott, az artériás vér még mindig fröcskölt belőle. A helytelen késhasználat élőpéldája, akár egy elriasztó kisfilmben is mutogathatnák… és mi a film tanulsága? Kés, villa, olló… blablabla, miegymás.
Ez nem lehetett más, mint agyrázkódás. Király. Pár perc múlva úgyis vége…"


2.)

"− Te butus, minek rohansz? – zengett élcelődő basszusa a közvetlen közelemből. – Nincs értelme. Tudod, hogy erősebb vagyok! 
Majd csönd támadt, kongott a fejem. Azt hiszem, feladtam. 
Beláttam, hogy igaza van, nincs értelme küzdenem ellene. Már akkor halott voltam, mikor megismertem. Már akkor is csak egy üres porhüvely voltam érzések és emlékek nélkül. Ő támasztott fel, így csak neki adatott meg a joga ahhoz, hogy visszataszítson a homályba. Lábaim lelassítottak, majd teljesen felhagytak a mozgással. Megálltam és a lombok közé emeltem kihalt, szomorú tekintetem. Ott remegett a retinámon az a vakító kék szempár, ami eddig boldogsággal töltött el, most pedig csak félelmet csikart ki belőlem. 
Fagyos szél kapott életre a fák között, megborzongatta a hátam. Kiszikkadt testem erőtlenül dülöngélt a fuvallattól. 
Nem lehetsz… Lotár… te nem lehetsz ez – nyögtem könnyeimet visszafojtva. 
Mi, Szonja? – suttogott a sötétből. 
Ez a vérszomjas gyilkos… - csuklott el a hangom. – Miért tetted? Mi ütött beléd? 
Én már elmondtam neked évekkel ezelőtt: semmit sem tudsz rólam – leugrott a bükkről, három méterrel előttem ért talajt. – Ez a valódi énem. Naiv vagy, hogy bedőltél az emberi külsőnek. – Tekintetében elmeháborodott fény gyúlt. – Én vagyok a legrosszabb mind közül – törölte le a szája szélére ragadt vérfoltot."

3.)

– Az élet ritmusra épül. Ciklusokra és ütemekre, ki minek hívja – pörgetett meg, majd visszahúzott magához. Talán közelebb is, mint ahogy eddig álltam hozzá. – És mi táncolunk ezekre az ütemekre, mert halljuk, amit a természet súg. Tudod - vont még közelebb magához az arcán kéjessé váló mosollyal és a fülembe súgta rekedten –, a tánc éppen olyan elemi létünk, mint a harc… vagy akár a szeretkezés. – Megremegtem, ahogy forró lehelete a nyakamhoz ért. Fülledt borzongás járta át egész valómat. – Ha az egyiket tudod, tudod a többit is. – Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy rendre vágjam a szívverésemet, majd megszeppenve felpillantottam rá, de az ő arcán még mindig ott virított a bujkáló mosoly. Tudta, hogy zavarba hozott, hiszen jó detektorai voltak. Hosszú másodpercekig nem bírtam egy értelmes mondatot sem összefűzni… olyan jó volt kiélvezni a tekintetét, és hogy csak rám figyelt, velem akar lenni, de… de ez nem helyes.  Tudom, hogy a harc és a tánc mestere vagy… de azt hiszem, van, amiben a fantáziámra kell hagyatkoznom."

4.)

"A tó felszínén bíborszínnel táncolt a haldokló nap kerekded képe. Csillámozva ugráltak az utolsó napsugarak a vízen, mint a tűz apró, izzó parazsai. A fríz félvér tekintélyt parancsoló alakja lomhán haladt a bányató partján, tükörképe egy fekete folt volt csupán a lila-vörös vízcsodán. Patája csendesen puffant a mocsaras talajon, nyaka kókadtan hajolt egyre közelebb és közelebb a nedves, zöld fűhöz. Komor ábrázatú útitársa előtte őgyelgett a csődör gyeplőjét lazán ujjai között tartva. Bár hiába haladt ő elől, úgy tűnt, az állat tartja benne a lelket. A szíj lassan kicsúszott a férfi kezéből és a földre hullott. Az utolsó akadály is elhárult, a ló végre megízlelhette a földnek számára felkínált gyümölcseit, melyre már órák óta áhítozott. A fiú tett pár ingatag lépést, utána üres tekintetét kérdően emelte az égre. Már egy napja. Nem is. Több mint egy napja – tűnődött az elveszett lélek. Sokkal hosszabbnak érezte elkeseredett bolyongásának idejét. Szokatlanul sebezhetőnek és fáradtnak tetszett a sápadt fényben. Torka taplószáraz volt, a teste gyenge, lába pedig remegő. Megállás és cél nélkül kóborolt a hegyvidéken, de nem lelte a választ kérdésére. Miért lett hirtelen ilyen elveszett? Miért érzi azt, hogy most nyomorultabb a sorsa még annál is, mint amilyen eddig volt? Mi változott? 
Térdre rogyott. Elkeseredett szeme a feléledő hold kráteres, zord képére bámult mereven. A fájdalmas vágy kínzó sebet hasított szívén. Odaveszett minden. Pupillája reszkető tintapacává hullámzott, torka utolsó erőpróbájára készült. Teleszítta tüdejét az édesen csípő decemberi levegővel, majd valahonnan mélyről, nagyon mélyről egy bánatos vonyítás tört fel a lelkéből. Csak egyetlen egyszer metszette keresztül az erdő sustorgó csendjét a szellemhordozó szomorú dala, majd az éjszaka ráborult mindenre, amit a föld elé tárhatott."

5.)

"A fogház is felbolydult a holnap esedékes nyilvános fővesztéstől, folytonos háttérzajként szolgált szégyentelen susmutolása mind őreinek, mind fegyenceinek. Egyetlen egy rab ült csak a sarokban síri csendben, renyhe tagjait szanaszét dobálva. A börtön legjobban szemmel tartott elítélte rongybabaként hevert, ezért egy ismeretlen számára nevetséges parádénak is tűnhetett az a tucatnyi strázsa a cellája előtt. A rettegett fejvadász szikkadt porhüvelye mára szánalmas másolatává vált az egy hónappal ezelőtti énjének. Most már legalább testileg is úgy érezte magát, mint lelkileg. Hetek óta nem evett, nem ivott, nem mozdult egy méternél messzebb. Életjelei jelentéktelenek lettek, izmai sorvadtak. Leépült. 
Az udvaron elolvadt hó nedve beszivárgott a plafonon keresztül, összegyűlt egy ponton, majd kövér cseppekben hullt alá a cella közepére, ami mellett egy apró teremtés surrant el. Megállt egy pillanatra a repedezett betonon, felnézett a sarokban meghúzódó férfira, majd jobbnak látta tovább lépni. Már a patkányok is lemondtak róla. 
Derék – fintorodott el a halálraítélt. Pöpec kéglibe, pöpec háziállat illik. Hűséges és ragaszkodó. Mesés. 
Fanyar, beesett ábrázata csak még inkább elsötétedett, mikor felmenőire és alattvalóira gondolt. Domán fejedelem Proavus fia, a Farkas klán egyetlen reménysége így végzi. Egy penésztől és ürüléktől bűzlő cellában, amely egy csinos kis emelvénnyel kecsegtette, ahonnan már nem tér vissza egy darabban. Egyben semmiképp, abból kettő lesz. Egy fej és egy test. Még csak nem is küzdelem során esik el. Méltatlan halál ez egy harcosnak. Kacagott volna sanyarú és sajátságos sorsán, de már ehhez sem maradt elég ereje. Talán még azelőtt megmurdel, mielőtt felvezetik a giotinhoz."

Megjegyzések

Facebookon is!

Népszerű bejegyzések