Neked (2012) - Első helyezés a Tollal.hu és a Pier Szerelmesek voltunk pályázatán

Az első novelláim egyike volt, nagyon személyesre sikerült, ezért két évig lapult a fiókomban, mire kiadtam a kezeim közül. Meg is lepődtem, amikor hírül kaptam, hogy első helyezést ért el. Egy szép könyvcsomagot kaptam ajándékul, illetve a Tollal.hu oldalán megjelenthetett ez az írásom. 

Ez sem egy testes példány, nem is harap, lehet olvasni!

Neked

Emlékszem, aznap bújt elő az első tavaszi napsugár a zordnak tűnő fellegek közül és aznap éreztem először igazán, hogy élek. A könnyed szelek szabadságot kölcsönöztek nekem egy borongós korszakom után, egy lélegzetvételt a hőbörgő tengerhabok múltán. Mindig is magamba forduló, bonyolult, melankolikus lélek voltam, de aznapra végre valahára egyszerűvé és boldoggá változtam. A depressziót ott hagytam a télnek. 

Nyolc éve történt, tizenöt esztendős voltam ekkor. 

A távolság talán megszépíti – mondanák mások – de szerintem lehetetlen ilyesmi, hiszen azt, csak ott, és csak akkor tudtam úgy megélni, abban a feledhetetlen és utánozhatatlan szépségében. Az emlék sem hozza újra vissza azt a pillanatot. Ott lebegett a levegőben, és éreztem a zsigereimben, ma valami különleges fog történni. Beléptem a hatalmas színházterembe. Tökéletesnek és frissnek éreztem magam, nyitottnak a világra, nyitottnak bármire és bárkire. A kacskaringós emberkígyó lassan elballagott előlem ösvényt nyitva az ülések közé, ahol kényelmesen elhelyezkedhettem csacsogó barátnőimmel. Vidám csivitelés és lelkes zsivaj töltötte meg a termet, én is velük együtt zajongtam, kacagtam, mint már hetek óta nem, majd egyszer csak a tekintetem a színpad felé kalandozott. És Te ott voltál. Az idő megállt. Kiemelkedtél a Himnuszt daloló ifjak tengeréből, és csak remélni tudom, hogy akkor Te is rám akadtál a megannyi ünneplőben virító diáknép között. Ezért szép nekem minden március tizenötödike. És tudod, mi a legijesztőbb az egészben? Hogy én már előtte is láttalak. Igen, a valóságban is, de nem csak ott. Álmomban. Láttam ébenfekete hajad, szomorú barna szemed és mintha mindig is ismertelek volna… Mintha tükörbe néztem volna, a lelkem tükrébe. Talán elvakultnak, talán misztikusnak hathat, de még ma is úgy érzem, ennek meg kellett történnie és talán a többinek is… Ugyebár véletlenek nincsenek. Akkor még fiatal és tapasztalatlan voltam, tele rengeteg szorongással és kezelhetetlen érzéssel, amiről Te szintúgy eképp nyilatkozhattál. Még nem álltunk készen erre a kalandra, az érzelem következő lépcsőfokára. Elszalasztottuk egymást. Sajnos, a középiskolás éveink nem egymással, csak egymás mellett teltek számos félreértés és kínos hallgatást követően. Még ennek ellenére is, vagy épp emiatt - már nem tudom -, de ahogy te is fogalmaztál, bennem maradtál. Mélyen, elfojtva, de mindig magamban hordoztalak és hiszem, foglak is örökre. 

Verssorokba szedném szavaimat, ha nem ömlenének olyan kuszán belőlem, akár egy megáradt folyam. Tehát nincs más, így folytatom, és ha egyszer lesz elég merszem, te is olvashatod… 

Most huszonhárom éves vagyok. Testileg egy felnőtt nő, lelkileg még csak most ébredezem. Én annak tanulok, ami Te akartál lenni, és Te annak tanulsz, amire kezdetben én vágytam. Megborzongtam, ahogy megint belenéztem az ellentétes, és mégis megtévesztésig egyforma tükörképem szemébe. Képtelen voltam megállni, tudnom kellett, hogy mi lesz, mi lehetett volna. Most tényleg megtudhatom tényleg az vagy-e, akinek gondollak, és nem csak álmodtam az egészet. Megtettem az első lépést. Írtam neked, ami bennem már régóta ért és nem kevés bátorságomba került. Egy halovány reménysugár és egy nagy adag nosztalgia volt csupán a társam ebben a kétes kísérletben. Váratlanul ért téged, tudom, már évek óta letettél a dologról, netalántán sosem gondoltál bele olyan sokat, mint én. Megeshet. Mégis visszaírtál, majd a levelekből hamarosan élőszavak lettek. Fokozatosan, lassan, hiszen már mindketten sebzettek és megtépázottak voltunk, mire (újra) egymásra találtunk. Én érzelmileg kimerültem, Te pedig az érzelmeidtől merültél ki. 

Amikor nem vagy mellettem, úgy érzem, egy becsapó lázálom csupán a létezésed, a közelséged. 

És most, hogy itt állsz velem szemben, sötét szemed kíváncsian tekint az én kifakult kék íriszemre. Suttogni sem merem, de ismét álmodtam veled, ha nem is hiszed, és álmomban eddigi sivár, szótlan csendedet egyetlen határozott mondattal törted meg: Meg akarlak ismerni. Rád nézek és elhiszem, intuícióm igazat mondott. Mégis rettegek. Te már nem csak egy látomás vagy, hanem húsvér férfi önálló vágyakkal, gondolatokkal és tapasztalatokkal. Hátborzongató, hogy mégis mennyire olyan, mint amilyennek az én torz, poros emlékeim és vágyálmaim sugallták. 

Mondd, be lehet pótolni ennyi elvesztegetett évet? El lehet felejteni ennyi beteljesületlen vágyat és kínos mentsvárat? Egyáltalán annak látsz-e, aki vagyok, és nem annak, aki elfeledteti bánatod és visszarepít a múltba, amikor még tudatlan és naiv… Oda, amikor még gyermek voltál? Többet érek-e annál, mint sem egyszerűen kihasználj? 

Szívesen szárnyalok veled és járom végig a siralomvölgyet az oldaladon, hogy lelked megnyugvásra leljen, de cserébe én is ugyanezt kérem. Nem egy ház és nem is egy barlang vagyok csupán, ahová elbújhatsz a világ szeme elől. Én a híd akarok lenni, akin ha végig gyalogolsz, egy új és szebb világot láthatsz a túloldalon és tartsd erősen a hátad, mert egy átjáróra nekem is szükségem van nagyon… 

Légy a híd egy álomhoz, légy a híd önmagamhoz… és légy egy másik önmagadhoz, hogy értsem és tudjam, ez az-e, amire te is vágysz.