Kérem vissza a játékaimat!

Elvesztem a segítő szakma erdejében, de fel-felbukkanok a habok közül. Ezért most ide is jutott egy beköszönés és egy kis gondolatfüzér.

Nehéz felnőni. Nehéz másokon segíteni. Nehéz folyton toppon lenni. Tudja ezt főleg az, aki mindig a maximumra törekszik. Azok, akik szeretnének sikeresek lenni, előrébb jutni vagy csak adni - magukból és a tudásukból másoknak is átadni valami értékeset, maradandót, azoknak fontos, hogy megtalálják az egyensúlyt. Hogy ne csak adjanak, hogy legyen valami, amitől ők is kapnak. Szóba kerül is ez hetente, amikor esetmegbeszélésen vagyok a pszichológus kollégáimmal, és akkor is, amikor engem keresnek meg a munkahelyemen a lestrapált, elkeseredett tanárok.  A válasz mindig ugyanaz: ha szétosztogatod magad, végül semmi sem marad, amiből adhatnál. 

És igen, jön a Garnier reklám is: törődj magaddal. Ahogy jól esik. 

Hogyan éljék túl a stresszt? Hogy ne vigyék haza ezt a terhet? Hogyan pihenhetnék ki magukat?

A megszokott pszichológus dumán túl, ami arról szólna, hogy relaxálj, meditálj és sportolj többet, mert ezek levezetik a feszültséget és segítenek megbirkózni a stresszel, úgy gondolom, néha jöhet egy kis regresszió, egy olyan időszak - legyen az a szabadság alatt, vagy a hétvégeken -, amikor visszamész gyerekbe. Mesét olvasni, vagy nézni nem szégyen, mások segítségét elfogadni sem az. Légy egy kicsit önző, felelőtlen és vidám, legyél kisgyerek!

Ha erre nincs lehetőség, keress egy hobbit! (Majdnem ugyanaz, majd a végén meglátod!) Én írok, rajzolok, olykor éneklek. De lehet ez a varrás, a gyöngyfűzés, vagy az olvasás is. Bármi, ami kikapcsol és örömet okoz. 

Sajnos én beleestem abba a csapdába, hogy már ezekben a hobbinak szánt tevékenységekben is a perfekcionalizmusom diktált. Vagy hagytam, hogy másik dirigáljanak. Szerettem írni, hát pályázgatni kezdtem, író csoportok tagjává váltam, értek pofonok és kaptam dicséretet is. Eltűnt a belső kontroll, már másoktól függött, hogy jó-e, amit csinálok, vagy sem. Nem a flow számított, az öröm, az írás élvezete, hanem hogy jesszus, ezt egybe vagy külön írják, a szórend nem stimmel, suta a fogalmazás, na meg a központozás... stb. Munka lett. A rajzban is jó akartam lenni. Elmentem grafikusnak. Hát, egy keveset kaptam, de többet vettek el tőlem. Majd idővel visszaszerzem a kedvet. És míg művészetterápiás önismeretbe járok, el is hiszem, hogy a festés, rajzolás, agyagozás jó dolog. Kezdek visszatalálni a gyerek énemhez, aki hétvégén hatalmas rumlit hagyott maga mögött a konyhában és nem maradhatott festék nélkül semmi sem, amihez hozzáért.

Minden ott veszti el a varázsát, amikor az ember eszébe jut, hogy ehhez mit szólhatnak mások, vajon tetszene-e nekik. Ez a külső kontroll. A galád. Az elismerésért való teperés nagy teher és kemény meló. Gyűjtögetővé teszi az embert, "dicséret-hajhásszá", kényszeressé. 

Szóval ne, ne tedd. Legyen egy munkád. Vagy maximum kettő. De hagyj meg valamit hobbinak is, amit magadnak és magadért csinálsz, hogy ne váljon az is kényszerré. Menj el futni! Bringázz egyet! Tanulj meg gitározni, esetleg táncolni! Készíts origamit! Kezd el egy új videojátékot! És ha jól megy, menj előre, versenyezz, pályázz, viszont akkor keress mellette egy új hobbit, ami nem a megfelelésről szól. De lehet, hogy a kikapcsolódás egy átmeneti tárgy képében jön el, mint egy plüssfigura, egy személy, egy könyv vagy egy párna, amivel egyszerűen csak kellemes pihenni. Ahol még mércék és szintlépések sincsenek, csak a végtelen nyugalom. Olyan nyugalom, amit a gyermek csak az édesanyja mellett élhetett meg még az élete kezdetén.

Mindenki más, mások az igényei, de a lényeg: néha legyél egy kicsit gyerek és játssz! A játékszered pedig bármi lehet, hiszen a világ tágas és tele van lehetőségekkel! És valahol a sok-sok játék meg próbálkozás után egyszer majd rátalálhatsz önmagadra és a belső békédre is.