Az utolsó kölcsön (2014) II. helyezés, Alma Mater


 
A napokban egy örömhír fogadott, az Alma Mater Magazin éves versenyén megosztott második helyezést értem el, így most nagyon boldog vagyok. A novellám egy régi, kiforratlan verzióját már egyszer elküldtem majdnem négy éve a Holnap Magazin egy tollforgató pályázatára, akkor közönség díjat ért el. Azóta egy-két fórumon már megfordult, kaptam tanácsokat és kritikákat, amiknek segítségével átszabtam, kiegészítettem, majd most a vizsgaidőszak közepi hajrában úgy döntöttem, az új verzióját is megméretem. Ez lett az eredménye. Hamarosan megjelenik nyomtatásban az Alma Mater Magazinban!

Ha érdekel titeket, szeretnétek elolvasni, akkor itt a lehetőség. Lejjebb megtehetitek.



Az utolsó kölcsön

Nem vagyok jó ember. Tudom én ezt, mióta világ a világ. Az anyám csibésznek, a tanáraim bajkeverőnek, a rendőrök pedig bűnözőnek tartanak. Oké, dumám és megjelenésem mindig is volt, de ami a legfontosabb egy ember életében, az nem adatott meg: pénz és szeretet. Valahogy sosem lubickoltam egyikben sem. Ez akár még rendben is lehetne, mivel csak nemrég töltöttem a huszonkettőt, igazából várhattam volna még, de nem erényem a türelem. Furcsa srác vagyok, talán kicsit őrült. Ki nem az, aki az utcán nő fel? Anyám hétéves koromban bedugott egy árvaházba, az apámat sosem ismertem, barátaim sosem akadtak, ellenben sok ismerősöm és haverom van, ám sajnos nem a legjobb fajtából. Zűrösek és megbízhatatlanok. Eddig ez klappol is, hiszen én is ilyen volnék, csak hát ők nem ismerik a viccet, meg a megbocsátás fogalmát. Azt hiszem, kihúztam a gyufát… ismét.


Az utcákat koromsötét fedi, csak a közeli főútról pislákol be pár elhaló fénycsóva. Szapora léptek zaja dobol a betonon. Már csak szaggatottan megy a légvétel, szívem eszméletlen fordulatszámon dolgozik, verejték permetezi az arcom. Percek óta csak rohanok. Mégsem érzek fáradtságot, csak azt a jajveszékelő hangot a fejemben: menekülj! A hidegleléstől remegő kezem mereven szorítják a mögöttem szaladó lány ujjait.

Lopok, csalok, hazudok, mint minden tisztességes alvilági fazon. Gyilkolásra még nem adtam a fejem, de ha így haladok, hamarosan ez is bekövetkezik. A túlélési esélyeim hamarosan egyenlők lesznek a nullával. És hé, fiatal vagyok még, nem akarok most elpatkolni! Még úgy harminc-negyven év nekem is kijárna. Meg most először nem csak az én életem forog kockán. A francba! A lány, aki itt lohol mögöttem… Őt is bajba kevertem. Mara is veszélyben van, csak azért, mert ismer engem.
Egy nap, mikor világvége hangulatban úgy döntöttem, hogy belövöm magam és megszabadulok minden földi terhemtől, ő talált rám. El nem tudom képzelni, mi vette rá, hogy megmentse a szánalmas életem. Talán az áldott jó szíve, esetleg, mert segítő szindrómában szenved. Egy lerobbant albérletben tengettem akkortájt a mindennapjaimat, végeztem a kis ügyleteimet, ő pedig csak egy diákmunkát végző egyetemista lány volt a sarki bárból. Az egyik este, miután a sárga földig leittam magam az aktuális sorstársaimmal, én csökött, otthagytam a tárcám. Üresen kongott, így eshetett meg, hogy el is feledkeztem róla. Ám az iratok benne maradtak…

Ugyebár, aki alkoholt fogyaszt, eleinte vígan dalolászik, miegyéb, de aztán ha magára marad, mély letargiában köt ki. Mint a nagy könyvben, én is ekképp jártam. Már akkor sem volt túl erős a fény az alagút végén… Valljuk be, egy olyan srácnak, mint én, nem sok jövőt adhatunk. Ez az egyetlen depressziós gondolat elégnek is bizonyult. Egy bivalynak is elég lett volna az adag, amit beadtam magamnak, majd kényelmesen elhelyezkedtem a matracon. Mire rám talált, már eléggé kétesre állt a csatám Kaszás Úrral. Borzalmasan festhettem, a szívem vacakolt és a nyálam csorgott. Ő csak a pénztárcámat akarta visszaadni, erre benyit egy haldoklóra! Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy pont egy orvostanhallgató talált rám, és mellesleg csinos is… Visszahozott az életbe, minden értelemben.

Baromi jó érzés végre valakire számítani, érezni, hogy viszont szeretnek, hogy talán nekem is lehet jövőm. Az elmúlt félév volt életem csúcspontja. Vagyis igazából, azóta élek. Most pedig itt vonszolom magam után és mentem az irhánkat, amire semmi szükség se lenne, ha nem épp nem egy elmebeteg maffiózótól kérek kölcsönt, aztán nem futok ki a határidőből. Talán várhattam volna még, most igazán megtehettem volna, de ismét nem tettem. Képtelen voltam rá.

− Lázár, miért menekülünk? – szuszogja a lány.

Csak egy nyugodt vacsorára számított egy középkategóriás étteremben. Többet érdemelne, sokkal többet, de tőlem csak ennyire futja… Illetve, ahogy a mellékelt ábra is bizonyítja, még ennyire sem. Éppen helyet foglaltunk, mikor a gorillák beléptek az étterembe. Pár hallástartomány alatti szitkozódást elmotyogtam, aztán kikúsztam a hátsó ajtón Marát is magam után rántva, és a konyhán keresztül rohamléptekben távoztunk az épületből. Azóta is szaladunk.

− Később elmesélem, most csak rohanj! – felelek lihegve, és még gyorsabb tempóra kapcsolok.

− Megijesztesz, Lázár! Ez nem jó poén! – szalad fel a hangja.

− Ez nem vicc. Hogy a viharba lenne már vicc?− Lázár… Én már nem…

Mara ujjai lassan eleresztik az enyémet. Egy jégcsap nyilall a mellkasomba. Nem bírja az iramot, pedig hitelezőm gorillái már a közvetlen közelünkben nyargalnak. Ijedten kapok utána, de elvágódik a padkában.A két lihegő kétajtós szekrény befordul a sarkon. Rögtön kiszúrnak miket. Felénk csörtetnek, mindkettőjük kezében fénylik valami vészjóslóan pisztolyra emlékeztető tárgy. Ez így nem lesz jó. A fenébe, nagyon nem! Ő vagy én? Meneküljek és hagyjam sorsára, vagy tűrjem, ahogy belém eresztik az egész tárat? Kattog az agyam, majd veszek egy mély levegőt, és nekidurálom magam. Egy utolsó adrenalin-lökettel elrugaszkodok a járdáról. Egész életemben egy gyáva kis féreg voltam: Lázár, az alamuszi. Senkinek se számítottam, és senki sem számított. Csak a saját életem. Marával mindez megváltozott.

Megfogom a kezét és felrántom a földről.

− Fuss! – parancsolok rá, de ő állhatatosan megragadja a kezem.

− Csak veled együtt! Ne add fel, nagyfiú, lesz még időd bepánikolni! – Húzna maga után, ám ekkor már késő…

Utolértek, lőtávolba kerültünk. Egy golyó suhan felénk. Szerencsénkre, eltévesztik a célt. A fejünk felett húzódó csövek szikrázva fogadják a töltényt. A szemem elkerekedik, izmaim megmakacsolják magukat. Marára pillantok. Az Isten szerelmére, miért nem menti a saját életét? Hát nem látja, hogy nekem már úgy is lőttek? Szóvicc… És milyen béna…

Míg civódtunk, egy újabb lövés dörrent. Azok az aljas vérebek nem rám céloznak! Arrébb lököm a lányt, pár lépést hátratántorodik és elvágódik a betonon… Megúszta. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy semmi baja sem esett, a fal mellett rostokol. A ruhája sáros, az arca rémült, de épségben van.

− Menekülj! – kiáltom neki.

- Nem, te idióta! – kontrázik riadtan, majd a szemében megvillan a felismerés fénye. – Ezek a nagybátyám testőrei!– A felháborodás után a beletörődés fénytelen színe jelenik meg a hangjában. – Mondtam, hogy ne húzz ujjat vele! – kel fel. – Apám megszakította vele a kapcsolatot évek óta! Mit csináltál már megint? – ingatja a fejét, mialatt a testőrök lelassítanak és komótos léptekkel közelednek. – Ha bántani mernek minket, apám… Lázár?

Megremeg a hangja, mikor észreveszi, hogy nem szólok közbe. Tudja, hogy ez nem jellemző rám, hiszen mindenből kimagyarázom magam. Rémülten fordul felém.

- Lázár… − Cérnavékony, kérlelő tónus, mintha nem is ő lenne…

Mara, a független, a magabiztos most csak egy rémült kislány, pedig bennem egészen eddig megvolt a szándék. Ellenkezni akartam. Ó, de még mennyire! Mégsem jött össze. Képtelen voltam ellenszegülni azoknak a zöld szemeknek, amelyek az imént még szikrákat hánytak, most pedig komoran csüggnek rajtam, mellesleg − és azt hiszem, jelen esetben ez a súlyosabb ok – vér zárja el a hangom útját már egy ideje.

Vörös nedv tör elő a torkomból. Ekkor érzem meg a hasító fájdalmat a mellkasomban. Megborzongok, és a sebemhez nyúlok. Csak egy apró lyuk, szinte észrevehetetlen. Pár meleg vércsepp serken ki belőle, amely bordóvá festi az ócska, fehér pamutpólómat. Még sosem lőttek meg. Csak a kíváncsiság kedvéért úgy levenném magamról a fekete bőrdzsekit, hogy lássam, mekkora lyukat hagyott rajta a lövedék kimenete.

Térdre rogyok. Üldözőink léptei elcsitulnak. Amiért jöttek, elintézték. Marát eszük ágában sem volt bántani… A nagybáty csaknem öletné meg a saját unokahúgát, még ha ki is tagadták őt! Csak egy csel volt, és én bekajáltam. Keserű az íze.

Elballagnak.

Mást is hallok a vidáman fütyörésző távozókon kívül. Az már kevésbé megnyugtató. Mara sikít fel, és mellém roskad. Utolsó erőmmel rámosolygok pimaszul, amitől mindig a falra mászik, majd kiterülök a kemény aszfalton.

− Itt a törlesztés ideje… mondtam, hogy egyszer meghálálom az életmentést – hörgök ironikusan, mire ő zokogva rázza a fejét.

Nem értem, mit rebeg. Pedig mit meg nem adnék, hogy utoljára halljam még tisztán csengő szopránját! Talán arra kér, ne hagyjam el, hogy maradjak még vele… vagy, ami jellemzőbb rá, szid engem, mert hülye voltam, és átkozza a nagybátyja embereit, amiért képesek voltak lepuffantani a szerelmét. Legalábbis, remélem, hogy úgy emleget majd, mint egykori szerelmét, és nem úgy, mint azt az elfuserált balféket a sarki bárból.

Ismét elszúrtam. Vagyis igazából nem. Megmentettem őt egy olyan élettől, amit egy hozzám hasonló senkiházi nyújthat számára, magamtól és a nyomortól. Nem lett volna erőm másképp elhagyni őt. Gyenge lettem volna elengedni az egyetlen jót a szánalmas életemben. A magamfajta sosem kapaszkodhat fel még a középosztály szintjére sem. Soha nem ismertem volna be neki, sem magamnak, ennek ellenére így van. Ez az élet rendje: a mocsokból jöttem és oda is térek vissza, de legalább többé már nem rántok senkit sem magammal.

A csillagos égre révedek. Megdöbbenve veszem észre, hogy egy ismerős pofa röhög a képembe. Káröröm. Egyből nem olyan poénos, ha te vagy a tárgya. Elfintorodnék, ha lenne hozzá elég erőm. Nem felelek, csak a gondolataim hangján: Nahát, Kaszás, régi haver… szóval ismét találkozunk és ezúttal… én veszítek. Valami hideg és kegyetlen tusára számítottam, de közel sem annyira kínzó, mint hittem. Most az egyszer jól döntöttem, mégsem veszítettem, nem is szúrtam el: a legfontosabb életben maradt. Elégedetten elmosolyodok.

A neszek, a színek, a szagok, az érintések lassan eltompulnak, és csendes sötétségnek adják át a helyüket. A szívem dobban egy utolsót. Száraz torkom levegőért kiált, de egy végső elkeseredett légvétel után többet már nem erőlködök. Testem elernyed, és a dzsekim zsebéből kigurul egy ezüstösen csillogó tárgy.

Az ékszer, amire a kölcsönt költöttem.

Egy jegygyűrű, amit már nem adhattam át. Nem, mert már nincs újabb esélyem, a függöny legördült előttem örökre.

Megjegyzések

Facebookon is!

Népszerű bejegyzések