Számvetés, a neved 24

Hát ezt is megéltem, huszonnégy lettem. Nem túlzottan vagyok oda a szülinapomért, de a másokét szeretem, a bulikat, a jó hangulatot, sőt még a sajnálkozást is, hogy ismét eltelt egy év... ám a sajátommal kicsit másként bánok! Számvetést tartok: mit értem el, mi vár még rám, miben reménykedhetek és miről mondjak le. Én úgy gondolom, ezzel mindenki így van, aki valamit is el szeretne érni az életben. 

Én író szeretnék lenni. Legalábbis ez a fő motivációm. Egyesek szerint már az vagyok, mások szerint csak próbálkozom.


És eddig mit értem el? Egyesek szerint sokat, mások szerint lószart se. De itt az a lényeg, hogy szerintem mi a helyzet. Őszintén: hangulatfüggő. Amikor arra gondolok, hogy nem jelent meg nyomtatásban regényem, az elkeserít. És csak az boldogítana, ha egy nagyobb kiadó gondozásába kerülnének a kézirataim, mert a kiskiadóknak nincs tőkéjük a marketingre és a terjesztésre. Tudom, hiszen én is egy ilyen apróság gyakornoka vagyok. Ám ha az jut eszembe, hogy már három éve pályázgatok, és öt éve publikálok a neten, az erőt ad, mert ennyi befektetett energia nem veszhet el. 

És mióta írók történeteket? Körülbelül nyolc-kilenc esztendős lehettem, amikor állattörténeteket, regénykezdeményeket kezdtem el írogatni, tizennégy amikor átpártoltam az ifjúsági regényekre, tizenkilenc, amikor a fantasy is megragadott és huszonegy, amikor rájöttem, hogy ideje átállnom a novellákra is, mert az nagyobb közönséghez juthat el a hossza miatt itt a még nem professzionális, amatőr szférában. 

Tizenkilenc évesen úgy döntöttem, hogy házalok a kiadóknál, és mivel ez a mai modern tudomány megengedte, e-mailben tettem mindezt. Minden lehető és létező kiadót felkerestem, de a legtöbb helyről visszautasítást kaptam. Ahonnan meg nem, árajánlatot. 

Ez az út nem jött be. Fejlődnöm kellett. Javítani a hibáimon és jobb témákat keresni. 

Az internetes amatőr írói közösségek, a publikálás és a pályázgatás lehetőséget adott erre. Kaptam jópár kritikát, jó indulatút, építő jellegűt, de jöttek a kíméletlen, lekezelő vélemények is. Először rohadtul fájtak, hiszen olyan érzés, mintha a gyermekedet, a saját szüleményedet becsmérelnék. Többször is át kellett olvasnom egy kritikát, hogy a harag és az elkeseredettség fátyla elszálljon és meglássam azt, ami segíthet benne, hogy jobb legyek. A profi írók vagy kritikusok ritkán fogalmaznak kíméletesen. Ez már csak így van. Sőt, akadt pályázat, ahol első helyezett lettem, mégis rengeteg kivetnivalót találtak a művemben. Ám a 20 darab írás közül, aki bekerült hozzájuk, mégis az enyém sikerült szerintük a legjobban. Ennek is örülni kell. kap az ember hideget és meleget is, de csak azt szabad felvenni és elfogadni, ami valóban reális vagy jóindulatból fogan. Aki csak mocskolódik vagy szid, azt át kell irányítani a mostanában oly divatos élőszereplős sorozatokba, amiket ont a média. Odavaló az ilyen stílus. Viszont tudni kell azt is, hogy a barátok és család meg gyakran - ha nem is direkt - de elfogultak, ha valahová el akar jutni az ember, nem szabad csak az ő szavukra támaszkodni. Eltérít, megelégít, és elveszik az a hajtóerő, ami a minőség és fejlődés felé taszigál. 

Ezt követően folyamatosan jelentek meg novelláim, elértem pár helyezést, de valahogy a nagyobb pénznyereménnyel járó vagy regény kiadatással kecsegtető pályázatok vagy mellőztek, vagy csak kiszúrták a szemem alamizsnával. Nem vagyok elég irodalmi, vagy a témám túl elvont, nem passzoló? Nem tudhatom, az esetek többségében nem kaptam értékelést, max. egy lehetőséget a szereplésre egy antológiában. Ezen az úton is csak eddig juthatok, kezdem így érezni. 

Jelenleg tagja vagyok egy kiadónak, de nem lektorálhatok, mert nem vagyok magyar szakos, illetve nem végeztem nyelvhelyességi kurzust. Ám viszem a blogot és talán egyszer tördelhetek náluk. Ez is valami. Gyakorlatnak. Aztán csatlakoztam egy amatőr írói társulathoz, ahol publikálhatok, sőt megjelent náluk egy kisregényem E-könyvben. Öröm és boldogság volt, amíg rá nem jöttem, hogy igazából senkit sem érdekel annyira ez, hogy párszáz forintot áldozzon rá, hogy elolvassa. Rosszul esik, de elfogadom. Nem szeretem magam másokra tukmálni. Mellesleg egy pársoros ajánlót sem írtak a művemhez a könyvklubtól. Így nehéz lesz vásárlókat találni... Elvileg tetszett a lektornak, ez vigasztal. Mostanában pedig riportokat készítek egy internetes blogmagazinnak. Egyedül ebben látok előrelépést az eddigiekhez képest. Itt támogatjuk egymást és bátorítjuk, az oldal pedig kezd egyre nézettebb lenni, volt cikkem, ami meghaladta az 500 lájkot! Legalább érzem, hogy valaki el is olvassa az írásaimat és tetszik nekik, amit csinálok. Mellesleg eljuthattam velük a Libri egyik könyvbemutatójára, mint újságíró. Illetve itt ez a szerkesztői meló, ahol mint lektor és kollektor szerepelhetek, holott a fentebbi soraim is azt támasztják alá, hogy elvileg alkalmatlan vagyok erre a posztra. De mégis... Itt dicsérik a munkám és örülnek nekem. Jól esik.

Ez egy rögös út, mindenhol más a mérce, más az elvárás, az ember pedig sosem tudja, hogy most hogyan csinálja jól. Azt hiszem, nincs is olyan, hogy jól vagy rosszul. Egy bizonyos szint felett már csak szubjektív, üres szó marad minden. Kifogás és belekötés. 

Tartsd meg, ami illik hozzád, s dobd el, ami taszít. Mást nem tehetsz és egy idő után eléred azt, amivé válnod kell. A saját hangodat. És hogy megéri e végigjárni ezt az utat? Nem tudom, de nem szeretek félbehagyni semmit se.