2017. április 12., szerda

Egy Brenner nem tenne ilyet (2017)

A Kultúr Krimo pályázatán indultam és bár nem jutottam be az első 3 helyezett közé a 100 pályázó közül, de azért megosztom veletek a novellát, amit írtam. A téma az volt, hogy egy művészről írjunk. Jó szórakozást hozzá! Aki olvasta és szerette az Ahol a part szakad c. regényemet, annak valószínűleg ez is tetszeni fog.

Egy Brenner nem tenne ilyet

 Józsi fáradtan ért haza a hegedűóráról. A sarokba hajította a tokot, majd összerezzent, mikor hallotta a hangszer halk nyekkenését a burkolat alatt. Felsóhajtott, végül az ágyba vetette magát. Úgy terült el a paplan felett, mint egy elgázolt béka. 
Tizennégy éves volt csupán és apja örömére igazán tehetségesnek mutatkozott a zenélésben. Józsi örülhetett volna ennek, de nem tette. Festő szeretett volna lenni, mesés színkavalkádot teremteni, hatalmas freskókat és csendéleteket festeni, meg kiállításokon részt venni! Ám ez egy keserédes titok volt, ecsetét és titkon megszerzett vásznait az ágya alatt rejtegette, édesapja rá ne jöjjön. 

De a zene… értett hozzá – és nem is olyan régen írt egy műkritikát, aminek kedvező visszhangja volt – mégsem lelkesítette ez a tudat. Sőt, a tanulásban is jó volt, könnyen elsajátított bármit, a tanárok folyton dicsérték, viszont volt valami, ami nem ment: a boldogság ritka vendég volt a szívében. Néha úgy érezte, képtelen rá. 
Ahogy erre gondolt, egy újabb keserves sóhaj hagyta el az ajkát, majd felkelt az ágyból, hogy előbányászta a festőkészletét. Attól, hogy kifestette magából a bánatot, általában megkönnyebbült a lelke. Várta ezeket a pillanatokat. És mivel az apja hétköznaponként estig dolgozott az ügyészségen, mostohája meg lent serénykedett, bizton gondolhatta azt, hogy nyugtot lel a szobájában és senki nem tör rá. Az a nő egyébként is jobban örült, ha nem látta Józsi búskomor ábrázatát… 
A fiú felállította az állványt és elkezdte kikeverni a festéket. Nem tervezett előre, az ecsettel felnyalábolta a vöröset és vonalakat húzott vele… Majd jött a kék, a fekete és kép egyre borongósabbá, de egyre őszintébbé is vált. Tükröt tartott elé.Már az utolsó simításokat végezte, amikor lépteket hallott a folyosóról. Józsi szíve a nyakába ugrott, keze megremegett és a paletta kiesett a kezéből. Kapkodni kezdett, az állványt összecsukta, a képet belökte a szekrény mögé, viszont a földre esett palettával és a szétkenődött festékkel, amely a szivárvány valamennyi színével ajándékozta meg az unalmas barna szőnyeget, már nem tudott mit kezdeni. 
Az apa benyitott és csípőre tett kézzel, köszönés helyett egy erőteljes hangvételű számonkéréssel nyitott: 
– A zeneiskolából nemrég kerestek, hogy nem gyakorolsz rendszeresen, fiam! – csörtetett be Dr. Brenner, majd meghökkenve tántorodott hátra, amikor a fiát megtalálta a szőnyegen négykézláb. 
– És mégis mi a fészkes fenét művelsz a földön? 
– Csak rajzórán kaptam házit és… 
Kezdte a füllentést, de még bele sem lendülhetett, már beléfojtották a szót: 
– Erre pocsékolod a drága idődet? Pingálsz meg mázgálsz, mint egy óvodás?– Itt meg mi folyik? – libbent fel a mostoha is, majd megállt az ajtófélfánál. 
– Már megint mit csinált a drágalátos fiad? 
– Bohóckodik, pedig maholnap felnőtt férfi lesz! 
– Hagyjad édes, inkább ebédelj meg, ha már így hazajöttél! Ez a naplopó utcaseprőnek sem jó… - legyintett a nő, majd belekarolt a férjébe és magára hagyták a rémülettől kővé dermedt kamaszt. 
Józsi, amint távoztak a szobából, a szőnyegre rogyott. Igyekezett lenyugtatni vadul kalimpáló szívét, és amikor már annyira elcsitult, hogy újra hallotta a saját gondolatait, csak hevert a földön a plafont bámulva. Boldog emlékeket keresgélt, de nem talált. Tavaszodott, az idő is egyre szebb és melegebb lett, ő mégis fázott. 
Nem, nem a padló volt hideg és nem is a szoba, a hideg belülről fakadt.Felült, majd csak figyelte a vászon szélét, ami kikukucskált a szekrény mögül. A félkész festmény sötét háttérből lángnyelvek kaptak életre, perzselő tűz. A melegség, amire vágyott. Minden, amit otthon nem kapott meg: az elfogadás és a szeretet melege. És ott volt rajta minden, amit nem mutathatott ki: a düh és a kétségbeesés pusztító ereje. 
Hol vagy anya? Hol vagy gyámolító ölelés? Hol vagy már, mikor szükség lenne rád?Felkászálódott a földről, majd leült az íróasztal elé. Az utálatos hegedűre rá sem nézett, de már a festővászon is nyomasztotta. Már mindkettőhöz hozzátapadt apja lenyomata; akarata vagy elutasítása. Józsi önmaga akart lenni, független attól a zsarnoktól, ezért inkább egy tankönyvbe bújt. Aztán eszébe jutott, hogy a leckét a füzetbe írta le, ezért gyorsan azt is kikapta a hátizsákjából és fellapozta. Pennát kapott a kezébe, de az istenért sem akaródzott az a házi feladat megíródni, Józsi gondolatai szüntelen elkalandoztak, végül úgy döntött, jobb, ha utat enged nekik és levési őket 
„A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány…”
És csak írt és írt, míg úgy érezte, teljesen ki nem ürül belőle minden.Amikor végre elkészült a szöveg, amely már évek óta ott motoszkált benne, elégedetten hátradőlt a székén. Nézte a kéziratot, a görbe sorokat és a hevesen meghúzott kanyarintásokat, de nem vitte rá a lélek, hogy szignózza. Nem akarta, hogy az apja elolvassa ezt, azt sem, hogy tudjon róla. Józsinak nem hiányzott még több becsmérlő szó! Egy olyasvalakit kellett találnia, aki értékeli a művészetet, aki nem csak a gyengeséget látja meg benne. Dezső ilyen volt, ő megértette, hiszen jómaga is írással foglalkozott 
De egy Brenner!Egy Brenner nem tenne ilyet. Egy Brenner nem üti el az idejét holmi érzelmek kimutatásával, főleg nem hagyna bizonyítékot róla! Ezt sem egy Brenner írta. Ennek az új hangnak nevet kellett adnia. 
Felkapta a tollat, töprengett egy keveset, majd aláírta a művet:

Csáth Géza